Irodalmi Szemle, 2000

2000/3-4 - Pomogáts Béla: Háború után

Száz éve született Márai Sándor

úzalmat, hogy a jövő nem reménytelen. S talán, nyugodtabb légkörben, kölcsönösen tudunk majd adni egymásnak valamit.”

Ez a kezdeti s már akkor kevéssé megalapozott reménykedés később megtört, noha Márai a továbbiakban is jóindulattal beszélt az egyszerű szovjet katonákról, oroszokról, ukránokról, kalmükökről. Bizalmatlanságát inkább a szovjet „politikai kultúra” felől szerzett tapasztalatok és még inkább a sztálinista diktatúra valódi természetének megismerése keltették fel. Később a Föld, föld! első lapjain olvassuk a híressé vált sorokat: „Egy nagy nép, irtózatos áldozatok árán, Sztálingrádnál megfordította a világtörténelem szekerének rúdját... és ennek a nagy erőnek egyik megtestesítőjével találkoztam ma. Sokak számára, a nácik üldözöttjei számára, ez a fiatal orosz egyféle felszabadulást is hozott, menekülést a náci terror elől. De szabadságot nem hozhatott, mert az neki sincs. Ezt akkor még nem tudták mindenütt.”

Az 1945-ös naplójegyzetek minduntalan a szovjet megszállás következményeit mérlegelték: Márai jól tudta, hogy mind a „bolsevista”, mind az „antibolsevista” propaganda hazudik, s e kettős propaganda elutasítása nyomán próbálta értelmezni a történteket. „A magyar polgári társadalom olyasmit várt

— jegyezte fel nyomban az első tapasztalatok rögzítése után —, hogy az oroszok mint afféle irgalmatlan alvilági arkangyalok jelennek majd meg, lángpallossal és kénkőbűzzel, s kiirtanak egy világot. Az oroszok megérkeztek, s akadt közöttük mindenféle: kegyetlen, barátságos, kapzsi, irgalmatlan, emberies stb. De arkangyalról és lángpallosról nem esett szó. Nagyobb meglepetés, hogy most már mind gyakoribb közöttük a gondterhes, komoly, szakszerű síber, aki teherautóval jón Romániából, hozza a zabrált árut, cvikkerrel orrán, plajbásszal kezében ajánlja gyanús holmiját, s közben aggályosán, a jó kereskedő tájékozottságával — aki ismeri a kereskedelmi élet és az adásvétel veszélyeit! — alkudozik és számol. »Csekaj, pogyszem, hozom gicsiny rézgálic* — mondják, s nyálazzák a ceruza hegyét. Majd, rossz németséggel így folytatják: »Sechzehn, siebzehn, malinko, na!«... Sok ilyen akad közöttük. Arkangyal ritka.”

Méginkább arra törekedett, hogy — elsősorban a huszadik századi — „válságfilozófiák” mesterei: Spengler, Klages, Ortega y Gasset és mások, leginkább talán mégis Dosztojevszkij profetikus látomásai nyomán mintegy történelembölcseleti értelemben vonja meg a szovjetorosz behatolás és megszállás mérlegét. „Oroszország — jegyezte le nem sokkal az imént idézettek után — történelme során először, minden következménnyel kilépett hazulról, a világ színpadára lépett. íróik, különösen Dosztojevszkij, óvták attól, hogy -az európai hullával« ölelkezzék... Hitük van, küldetésérzetük, ex-oriente- lux-meggyőződésük?.„ Miben hisznek? A világmegváltó bolsevizmusban? Vagy a világmegváltó szláv küldetésben? Nem tudjuk. Hisznek abban, hogy ők a Harmadik Egyház? Ezt sem tudjuk. Csalódottak lesznek, ha egyszer hazatérnek? Nem lehet jósolni. Lehet, hogy Oroszország a jövőben, a Nyugattal történt találkozás után, nemcsak bolsevista marad — ellentétben a -demokratikus- jóslásokkal —, hanem még merevebben rákapcsol a kommunista vonalra? Minden jóslás felelőtlen.”

Márai hamar felismerte a sztálini rendszer politikai és erkölcsi következmé