Irodalmi Szemle, 2000
2000/1-2 - Pomogáts Béla: A magyar nyelv helyzete a világban: ellentmondások, lehetőségek (esszé)
A magyar nyelv helyzete a világban: ellentmondások, lehetőségek Kárpátalján, 300 ezer a Vajdaságban és együttesen vagy 100 ezer Ausztriában, Szlovéniában és Horvátországban) még így is a Kárpát-medence lakosságának relatív többségét teszi ki: néhány százalékkal a népesség 50 százaléka alatt. Ez a többség azonban igen törékeny, és gyorsan fogyatkozik. A magyar nyelv mindezek ellenére sem tartozik a világ „kis nyelvei” közé. 1999-ben jelent meg Fodor István főszerkesztésével az Európában is ritkaságnak számító A világ nyelvei c. kötet, amely szerint a Földön nagyjából 6000 nyelvet beszélnek, ezek között 12 olyan nyelv található, amely több mint százmillió ember anyanyelve (sorrendben: a kínai, a hindi, az angol, a spanyol, az arab, az orosz, a bengáli, a portugál, az indonéz, a japán, a német és a francia), további tizenhárom nyelvet 50 és 100 millió közötti népesség beszél (vietnami, koreai, jávai, pandzsábi, telugu, olasz, török, tamil, thai, maráthi, ukrán, lengyel, szuahéli). A magyar nyelv ebben a rangsorban az igen megtisztelő negyvenötödik helyet foglalja el, előtte olyan nyelvek szerepelnek, mint a filippíno, a burmai, az üzbég, a kurd, a malayalam, a holland, a perzsa, a román, utána pedig olyanok, mint a cseh, a szlovák, a szerb, a horvát, a svéd, a dán, a finn, az újgörög, a bolgár és így tovább. A magyar nyelv ezek szerint Európában (az orosz, a német, az angol, a francia, az olasz, az ukrán, a spanyol, a lengyel, a román és a holland után) a tizenegyedik, és több mint húsz nyelvet előz meg az európai nyelvek rangsorában. A nagyvilágon pedig ezerszámra élnek nyelvek, amelyeket a magyarnál kevesebb (jóval kevesebb) ember beszél. Nyelvünk még sincs teljes biztonságban, és ha a tapasztalt vagy éppen lehetséges veszélyeket számításba kívánjuk venni, külön-külön kell vizsgálat tárgyává tenni a magyar anyanyelvűek három nagy (földrajzi értelemben is elkülöníthető) csoportját: a magyarországiakat, a Kárpát-medencei magyar kisebbségieket és a nyugat-európai, valamint tengerentúli szétszóródásban élő magyarokat. Közülük mindenképpen a szórványmagyarság számának várható radikális csökkenése válthat ki súlyos aggodalmakat. A magyarság: az a nagyjából tizenhárom és félmillió ember, akit reményeink szerint eltéphetetlen vagy nehezen eltéphető kötelékek fűznek a magyar nyelvhez és kultúrához, ma egyféle „szigettengeren” él. Van ennek a „szigettengernek” (akárcsak az antik világban a görög Archipelagosnak) egy kontinentális központja: ez a jelen Magyarországa, az a terület, amely a trianoni csonkítások után a történelmi országból megmaradt, illetve azok a kisebb magyar területek, amelyek a trianoni ország határai mentén (Biharban és Szatmárban, Beregszász környékén, a Csallóközben, a Mátyusföldön és a Gömörben, végül a Vajdaság északi felében és a Tisza mentén) etnikai tekintetben az anyaországgal összefüggésben helyezkednek el. Vannak aztán nagyobb magyar többségű területek, de már más népek által lakott vidékekbe ékelve ilyen a Székelyföld, egykor négy vármegyényi, ma két és fél romániai megyényi (Hargita, Kovászna és Maros megye fele) területe, amelyen vagy nyolcszázezer magyar él, ilyen a kalotaszegi magyar falvak füzére Kolozsvártól nyugatra és ezzel vége minden más magyar, így Kolozsvár, Temesvár, Újvidék, Ungvár és Kassa magyarsága is szórványban él.
