Irodalmi Szemle, 2000
2000/1-2 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: Élmények és horizont váltások
Könyvről könyvre Az első oldalak nem okoztak csalódást. Lehet-e ellenállni az olyan szimpatikus soroknak, mint az ilyeneknek: „szádon alvadt vér a szó/ föltépem nyitott sebeidet/ lihegünk mint az á//«í”(Szádon alvadt vér...) Vagy a következőnek, amelyet Tolnai Ottónak ajánl a költő: Judod a pöcegödrökben/ imával cserepezd a szád” (Helyzetek) „lábnyomainkban/ mindig elfér egy halott/ legyes száján az ima a zsoltár”, „mellemen a bőr goya vászna... ágyékom táján az állat ékírásos jegyei” (Meneküléspróbák) vagy, hogy a legmegkapóbbat említsem a Litánia című versből: „megmártod kezed a vérben/ homlokodon szétkened ondódat/ kövekre fekszel és kövekre köpsz”. Igen, gondoltam, innét kell elindulni a testköltészet felé, ez az út ártatlan kalandjaival még izgalmas is lehet, ha a halálélmény mellett a decentrált létezés gátlástalanságának is hangot ad. A második felvonás azonban elbizonytalanította a barbár erő felől létrejövő brutalitás hangját. Az 1972-től kezdődő időszak első ajánlása Kulcsár Ferencnek szól. És valóban: a Tóth László-i poétika gyökeres fordulatot vett a képviseleti líra, a Nagy László-i vallomásosság irányába. Ezek a szövegek abból a mitologikus látásmódból és népi szürrealizmusból építkeznek, amelynek elsajátításához, a közösséget képviselő profetikus költői „szerep” elsajítításához nem kellett túl nagy erőt kifejteni, hiszen bevált recept állt rendelkezésre. Illyés Gyula, Nagy László, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor, Ratkó József egyfelől, a fiatal Tőzsér Árpád, Kulcsár Ferenc, Gyurcsó István másfelől. A Tóth László-i többletet a szürrealizmus meghökkentő képei, a magánbeszédben felvillanó minidrámák jelenetei szállítják. A következő időszak (1977—1981) az emberi létezés drámaiságát hangsúlyozza, időtlen távlatokba helyezve. A Tóth László-i szöveg tehát szakít a vallomásossággal, szakít a közösségelvű költészet képviseleti attitűdjeivel, de tovább folytatja a mitologikus beszédmód lehetőségeit. Olyan transzcendencia nyilvánítja ki magát, amely valamilyen „igazabb” lét világa felől teremti meg jelentéseit, s ennek a létnek nem feltétlenül Isten erőterében kell az origóját keresnünk — erre utal a ciklus címe is: Istentelen színjáték. A Tóth László-i szöveg negyedik korszaka az Ötödik emelet címet viseli. Különösen érdekes lehet ebben a kötetben a lírai én szereplehetőségeinek vizsgálata. Úgy tűnik, e költészetben a lírai alany mozgástere egyre szűkül. Míg az első szakaszban a lírai alany akár a határok áthágása útján is, de tágítani igyekszik önmaga beszédlehetőségeit, addig a második korszakban már azzal tűnik ki, hogy lefokozza önmagát, egy közösség képviseletében fellépve mindig a kollektívumra kell figyelnie ennek a lírának, s nem az önbeteljesítés aktusai szállítják a szöveg jelentéseit. A harmadik korszak létfilozófiai, ontológiai ihletettségű versei mintha szeretnék visszahódítani a második korszakban elveszített területeket, s mintha az lenne az egyik legfőbb problémája ennek a korszaknak, hogy hogyan lehetne visszahelyezni a lírai ént jogaiba. Ez a „visszahelyezés” az Ötödik emelet verseiben történhetne meg, ha a lírai alanynak ekkorra nem kellene már szembenéznie saját szétesésével.
