Irodalmi Szemle, 2000

2000/1-2 - HORIZONT - Erdélyi Erzsébet—Nobel Iván: „A nemzetiségi irodalom egyetlen mentsége: a minőség...” (előadás)

Erdélyi Erzsébet—Nobel Iván

elidegeníthetetlen részét képezik nemzeti kultúránknak. Gazdag, bőséges választékából azonban most csak egy-két olyan gondolatot ragadhatunk ki, amely segítségünkre lehet nemzeti kultúránk felmutatásában, a haza fogalmának frázisoktól megtisztított kiszélesítésében.

Az egyik ilyen gondolat az előbb már említett anyanyelv. Az az anyanyelv, amely szellemi identitásunk hordozója, a határokon túl alkotó írók, költők számára azonban még ennél is több: nemzeti identitásuk fenntartja, a szellemi létezés oxigénje, vagy ahogyan Gittái István nagyváradi költő megfogalmazta: „létmuszáj”. Most nincs lehetőségünk arra, hogy felidézzük a birtokunkban lévő példákból mindazokat, amelyek bizonyítják, hogy a nemzetiségi és emigrációs — most már a volt emigrációs — irodalom milyen nehéz külső és belső küzdelem árán tudta, tudja csak fenntartani, megőrizni a magyar nyelvet, de néhány a pedagógiai munkában — akár a példakép okán is — hasznos lehet. Ennek a küzdelemnek a mottóját talán Major-Zala Lajo£ö\, a négynyelvű Svájcban élő magyar költőtől lehetne idézni: „..egy nyelv kihalásával, akármilyen kevesen beszélik is azt, az egész emberiség lesz szegényebb. Egy kisebbségi nyelv elnyomása mindig a többség szégyene.” (Örökké itthon: 114) Mintha erre a gondolatra válaszolna a Pozsonyban élő Dobos László: „...a többségi hatalom, nyelvének szükségét az érvényesüléssel köti össze. Ha érvényesülni akarsz, tanulj meg szlovákul, románul, szerbül stb. A másik nyelv kényszere. Ez már az erőszakosan számon kért nyelvtudás. Bennem ez haragot teremt, ellenszenvet. Szembeszegülést az erőszakkal. Nem más nyelvvel állok szemben, hanem az erőszakkal. Alapjában véve ez évtizedre visszanyúló s egyre arrogánsabb nyelvháború. Önvédelem és küzdelem anyanyelvűnkért. A határon kívüli irodalmunknak a nyelvért is meg kell küzdenie. (Örökké itthon: 195) Az erdélyi Csiki László pedig a következőket mondja: „Olyan helyre születtem, ahol a nyelv fontos volt: nemcsak mint kommunikációs közeg, hanem mint az identitás megvallásának, megtartásának eszköze. Ezt már gyerekkoromban éreztem, a költő, író eleven kapcsolatban van a nyelvvel.” (Hazajöttünk hát: 31) És, hogy még egy másik vidékről is megszólaljon egy költő, a szlovéniai Bence Lajosl idézzük: „A szlovéniai magyarok nyelvállapotának állandó és fokozott romlása, a nyelvi erőtlenség nemcsak a közéleti nyelvhasználatban, hanem az alkotók nyelvében is kiütközik. így első feladatomnak tartottam, hogy a nyelvet vallatóra fogjam, jószerével megharcoljam saját harcomat a verssel.” És másutt ugyanő vallja: „a szlovéniai magyar irodalom képviselői az íróval nemzet(iség)mentő feladatot is vállaltak, egy kis közösség, a megmaradás mellett érveltek a beolvadással szemben”. (Örökké itthon: 224 és 229)

A felvidéki Somorján élő Keszeli Ferenc kedvesen furfangos módját választotta a helységek magyar nevének tudatosítására. Találkozott egy nyolcvanéves parasztemberrel, aki nem merte magyarul megnevezni faluját, Albár helyett Dolny Bárt mondott. Ezért a költő gyermekverseket, mondóká- kat, falucsúfolókat kezdett írni Barangoló címmel az eredeti magyar helységnevekről, és miután ezek a legfiatalabb olvasni tudó korosztályhoz szóltak, ezek a gyerekek a szépirodalom közvetítésével ismerhették meg a szlovákiai magyar falvak eredeti nevét. Csak két példa ezekből: „Rétén régen