Irodalmi Szemle, 1999

1999/1-2 - NEGYVEN ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Filep Tamás Gusztáv: A dogmatizmustól a „reform”-korig

Negyvenéves az Irodalmi Szemle

tő kérelem után öt évvel indították meg — a fent idézett szöveg kelte ugyanis: 1953. május 11.

(S itt egy zárójelet kell tennem, s abba beiktatnom egy fél információt, amely az általam feltételezett tanulmánykötet szerkesztőjét további kortörténeti kutatásokra, az előzmények feltárására nógathatja majd. Lacza Tihamér a korábbi Fáklya című folyóirat megszűnését az alábbiakkal indokolja:

„Miután példányszáma folyamatosan csökkent, a Csemadok vezetői egy ’’dinamikusabb", a szélesebb olvasói rétegeket megcélzó lappal szerették volna felváltani. így jött létre A Hét, a Fáklya pedig 1956 decemberében megszűnt."

Arra, hogy a Fáklya megszűnésének esetleg több eredője lehetett, Szesztay Ádám barátom eddig tudomásom szerint közreadatlan, talán még ma is módosuló tanulmánya munkahipotéziséből következtetek, aki annak egyik elemeként ugyanis — szóban — azt emelte ki, hogy a Fáklyában nem akadt olyan írásra, amely a párttól elvárható módon (mértékben) elítélte volna az 1956-os forradalmat és szabadságharcot. Kell e mondanom: nem úgy, mint az Irodalmi Szemle.

Föltűnő már a folyóiratindító „vezér”- vagy „program”-cikk, az 1958/1-es számban közölt Fábry-írás — „Ideje már bizony” — eszmei tisztázatlansága is, amely részben „e folyóirat létének és nemlétének hamleti monológját” mondj

a el, ugyanakkor úgy beszél a Szemléről, mint aki ..., hogy negyven év múltán ma itt ennyien együtt leszünk. Szvatkó Pál helyzetfölismerő képességére utal, az 1931-ben megjelent, s egyetlen számot megért Új Munka vezércikkére: „Az egyszer cinikusan intonált Morituri te salutant pózos hangvétele nem is volt olyan véletlen elírás...” arra a Szvatkó Páléra, akit néhány évvel korábban, Szentiváni kúria című tanulmányában/emlékezésében expressis verbis lefasisztázott. Az erre vonatkozó egyik utalása: „Szvatkó megbocsáthatatlan bűne: a szlovenszkói magyar szellem fasizálása...” részben arra figyelmeztet, hogy Fábry nem tudta, mi a fasizmus, amely viszont arra utal, hogy felül kellene bírálni azokat a megállapításokat, melyek szerint ő a fasizmus egyik legpontosabb hazai elemzője-kritikusa volt.

Ami azonban igazán megdöbbentő, az, hogy Fábry néhány évvel később, szintén a Szemlében, gyakorlatilag az atomháború ideológusaként minősíti a nála összemérhetetlenül nagyobb szellemi rangú gondolkodót, Kari Jasperset, a század legnagyobb egzisztencialista — és egyik legemberibb — filozófusát. Nem tartom kizártnak — pontosabban pszichológusok által megvizsgálandó- nak tartom —, hogy e tény mögött nem Fábry öntudatlan csehszlovakizmusa rejlik-e. E gyanúmat Jaspers álláspontja táplálja, forrásom ezúttal nem maga a filozófus, hanem Vladimír Blažeknek egy német nyelven megjelent interpretációja:

„Kari Jaspers azt állítja, hogy Hitler uralma alatt, első ízben a történelem folyamán, jött létre egy "bűnöző állam"... A cseh nép túlnyomó többsége a megszállás alatt ennek a bűnöző államnak a szolgálatában állt (és a nemzetet ez(ek)ért a náci állam javára tett szolgálatokért „megjutalmazták”)". Minden