Irodalmi Szemle, 1999
1999/1-2 - ARCOK ÉS MŰVEK - Alabán Ferenc: A valóságirodalom és a népi motívumok előfordulása a szlovákiai magyar lírában (tanulmány)
ARCOK ÉS MŰVEK irodalom képviselői közül, mind a nemzetféltést a valóságlátást és a népisé- get, mind a szociális problémafelvetést illetően. A hírnevet szerzett sarlós mozgalom, mely a húszas évek végén alakult, szintén a kisebbségi valóság ismeretének és a népi alkotóerő feltárásának szempontjából volt fontos és jelentős, mert nemzeti és demokratikus programjával nemcsak a szlovákiai magyarságot termékenyítette meg, hanem hatást gyakorolt az összmagyarságra is. A valóságirodalom (tagadhatatlan) mindig is inkább a szolgálatot vállalta, mint az esztetizálást, hiszen a történelmi változások arra kényszerítették a magyar írót, költőt, hogy feloldódjék abban a közösségben, amelyből származik és amelyhez tartozik, s egyúttal azokat az eszméket, gondolatokat is kifejezze, amelyek a nemzeti megmaradás életérzését jelentik. Ez is azt jelzi és magyarázza, hogy az értékteremtésben azok a szlovákiai magyar alkotók érték el a legtöbbet, akik a közösségi élet egyetemes értékeiből is meríteni tudtak. * * * Hogy mit jelent mindez a szlovákiai magyar költészet fejlődésének 1945 utáni szakaszában, konkrétan is felvázolunk néhány jellemző vonást. A líráról szólunk, mert az adott keretben nem vállalkozhatunk a teljes irodalmi összkép bemutatására. (Mindemellett tudatosítjuk azt, hogy a valóságirodalom, a népiség, a kisebbségi témakör és ihlet fontos motiválója volt a második világháború utáni szlovákiai magyar prózának és szociografikus irodalomnak: Dobos László, Duba Gyula, Mács József, Gál Sándor, Zalabai Zsigmond és mások művei bizonyítékértékűek ebből a szempontból). A második világháború után, az ötvenes években induló szlovákiai magyar költők a valóság elkötelezettjeiként, ezen belül mindenekelőtt a régió, a falu elkötelezettjeiként indultak. Dénes György (Magra vár a föld, 1952; Kék hegyek alatt, 1955), Bábi Tibor (Ez a te néped, 1954; Hazám, hazám, 1995), Gyur- csó István (Anyám mosolyog, 1955), Csontos Vilmos (Kell itt a szó, 1956), majd Ozsvald Árpád (Tavasz lesz újra, kedves, 1956), Veres János (Ifjú szívem szerelmével, 1955), Török Elemér (első önálló kötete csak 1968-ban jelent meg Fényért perelek címen) lírája közvetlen kapcsolatot mutat a klasszikus népi magyar költők (Petőfi, Arany, Csokonai, Illyés, Erdélyi, Sinka és mások) örökségével. Megfigyelhető ez az ismérv programadásban, szemléletben, élményekben és nyelvhasználatban egyaránt. Másrészt: jelentkezésük egybeesik az ún. „újfajta” realizmus (hivatalosan: szocialista realizmus) térhódításával, ami nagy szerepet játszott az akkor indulók költői profiljának, ars poeticájának és a líra akkori társadalmi funkciójának kialakításában. Az említett költők és más alkotók is a Fábry Zoltán által megfogalmazott „valóságirodalom” hatására és annak értelmében fordultak a legkézenfekvőbb valósághoz, a néphez, a kisebbségi problematikához és a falu anyagához. Ezekben a versekben viszont nem a lírikus művészi valóságát, hanem a kész
