Irodalmi Szemle, 1999

1999/11-12 - ARCOK ÉS MŰVEK - Kovács Sándor Iván: Apa és fia (Amadé Antal és Amadé László költészetéről (tanulmány)

Apa és fia

„áruvédjegy”; a parnasszusi múzsákhoz és Pallas istennőhöz szól az invokáció, kedves, komázó hangon: „Pallas, vesd nyakamban elmís köntösödöt, / hevíts tudománnyal, kíszítsd gőzfürdődét. / Látod, tapasztalod szükséges üdőmöt, / Mosogasd fejemet, ne hadd el ügyömöt, / Elkezdett versömöt.” Pallas pucéran, palást nélkül, erről eszébe jut a hevítő gőzfürdő és az istennői kéz áhított érintése. Mennyire hiteles a szellőzetlenséggel Asverus és kigyúlásig felhevült testű vendégeinek mulatozása is: „Bortul, melegségtül minden tagúk hévül, / Kevéssé szelleznek, testek is úgy kigyúl.” A részegeket „képíró is jobban ki nem festőzheti”, mint Amadé kifestőzte. „Asztaliul e’ főikéi, kiáltja: tip, tip, top! / Másik, harmadik is sikoltja: hip, hip, hop! / Kétfelől száján foly: malozsát bőven szop, / Tántorog, dülöngél, támasztékja oszlop, / De mégis nem szűnik, tip, tip, top, hip, hip, hop!” (már Mikolczi Csulyak Jocoseriuma képviseli ezt a mulatónóta-hagyományt; idősb Amadénak is maradt ilyen töredéke: „Vígan van a gazda, kiáltja, hogy hop, hop!”)

Amadé egy elmélkedő verssel iniciálja világi gyűjteményét (Erős Murány várát...)-, a forgandó Üdő, a Szerencse lerontja s fölrakja a „leomlott tornyokat”; ha adatik néked, ha szerencsés vagy, akkor szeress, töltsd ezzel az időt. És következik is a tucatnyi szerelmes vers, leginkább a Zrínyi-idillek menete szerint. Az Amade-metaforáknak földrajzi csapongása még messzibb, mint a Kaukázustól Izlandig, Gibraltárig ellátó Zrínyinek. De míg Zrínyi szerelmi földrajza heroikus-komoly („O, te kegyetlen érc”, te Késmárk, te Kaukázus! I. Idilium, 38, II. Id. 10, 23), Amadé csak fitogtató imitációból ércezik-kaukázusoz (Megbocsáss, virágom... 4). Valójában csak játszadozik: „Elmégyek, elmégyek, de nem Indiában, / Ásia, Africa, sem Américában, / Hanem az hol lakok, híres Európában / Házomnak nem messzi mégyek szomszédjában” (Uo., 14). Elbagatellizálja Zrínyi „kőszikláit”. Zrínyi tengerhabokkal méri könnyezését, a Vezúv, a Mongibello lávalövelléseivel égő szívének „lángos hatalmait” (Arian- na sírása). Amadé legfeljebb a hamuban kotorászna: „Vezuvius hegynek teteire menník, / Aetnának is tüzet hamujából szedník” (Állhotatlan szerelem- rűl...). Zrínyi hős fülemüléje vértajtékot hány, Amadé madarai vígan csattognak, fecserésznek: „gerlice fújja: tűrj! / [...] csattogja kövér fürj, / [...] gerlice, úgy a fürj, / [...] mondják tűrj, tűrj (Uo.) Amadé ezeket az átlagmadarakat szereti, az apró méretek kedvelője. Késmárk teteje helyett a mellek „dombos hegyeirűl” száll alább örömmel (Megbocsáss, virágom); elég neki az a „kis homály”, amit a Hold nyújt a szerelemhez (Töredék); egy „föcske” hozta „levelecske” számára „szerelmecske”, „új kedvecske”; ettől a komor „Nagy Győr” erőssége is „víg vár”; „egy órácska alatt” végbevitt semmiség a versírás is: „Nem volt akkor dolgom, úgy írtam ezeket, / Egy órácska alatt szerzém a versöket”; s ha már így történt: „Tartsa meg az Isten egymás szeretőket, / Üsse meg a nagy part az hamis szíveket” (Nincsen állandóság..?). Amadé madámjai és dámái ilyen hamis szívűek, nem kell őket komolyan venni: „Hódúinak is, nem is, akarják is, nem is, / Ígírnek is, nem is, adnak is jól, nem is”; ismerik a policiát, a pallérozott viselkedést: a „Politiát bőven, térdhajtásot tudnak, / Szerelem mílyire nehezen fakadnak, / Apró csókocskákkal tuvább halogatnak” (Más).

A rokokó szerelmi koreográfiából kifogyhatatlan Amadé rutinos vershelyzetein olykor átüt a komoly szerelemélmény és a megcsalatás: „Látom és