Irodalmi Szemle, 1999

1999/11-12 - ARCOK ÉS MŰVEK - Erdélyi Erzsébet—Nobel Iván: (Beszélgetés Sütő Andrással)

Beszélgetés Sütő Andrással

tettem a jogos „népharagnak” hazudott gyalázatot. Feldúlt sírjáról szólva próbáltam visszaperelni szellemi örökségének becsületét is — olyan körökben persze, ahol azt kétségbevonták. Az irodalompolitika hatalmi fészkeiben, ahol megvető legyintés, gunyoros mosoly fogadta berzenkedéseimet. „Igazságot az arisztokratának? A megalkuvónak?” Cenzorok hallottak valamit arról harangozni, hogy Kemény Zsigmond Kossuthtal szembekerült a békepártiságban, a forradalom megítélésében. „Lobogónk Petőfi elvtárs! Le az arisztokráciával!” Tapasztalhattam tehát, hogy Kemény Zsigmond örökségét nem a közöny tartja jégveremben, hanem inkább a butaság, az osztálygyűlölet, az ún. pártos irodalompolitika. Azt is tudomásul kellett vennem, hogy egymagam sokra nem megyek a rehabilitációban. Erős, hatalmas segítőre van szükségem. Tán sejtik, kire gondoltam akkor: őmaga volt, a halhatatlanságba költözött regényíró, vagyis az életmű, amelyre fényt, közfigyelmet kellett vetni és vettetni. Úgy gondoltam, hogy sok évtizedes szünet után valamelyik regényét kellene kiadni Erdélyben, amelynek virrasztó szelleme, rémlátásokban meggyötört látnoka volt. Németh László sugallatára az Özvegy és leánya mellett döntöttem s ajánlottam kiadásra a Kriterionnak. Indokoltam nyilván írásban is. Bővebb előszó kellene, és egyetlen hivatkozás bár, hogy a marxista irodalomtörténet (sic!) is elismeri az értékeit. „Ilyen is lesz!” — fogadkoztam több reménnyel mint tájékozottsággal. 1964-ben megírtam Élet és ábránd című esszémet. Már címével is jeleztem küszködéseim aggasztó mozzanatait. A szellemi élet balpartjának baloldalán heves ellenzői támadtak „nyüsletéseimnek”, a „méltósá- gos úr” feltámasztásának. Ehhez még budapesti író is akadt, írván ott az egyik napilapban: „Kemény Zsigmond? Olvashatatlan, élvezhetetlen ódonság.” Szellemileg gyengén táplált kultúrpolitikai körökben még olyan aggodalom is elhangzott, hogy Kemény Zsigmond „ügyének” súlyos ártalmára lehet egy másik Kemény báró: a pusztakamarási Béla, akit 49-ben már elhurcoltak volt Kolozsvárra kényszerlakhelyre, ahonnan el is költözött már örök lakhelyére. Mi volt a vád? Hogy 1944 őszén — a környék magyar földesuraival együtt — maga is „részese volt” a sármási zsidó közösség — 126 személy — legyilkolásának. Mindhiába hajtogattam, hogy Kemény Béla ki sem mozdult otthonából akkoriban; hiába fogadkoztam: szülőfalum összes lakói tanúsíthatják ezt Válaszként a romániai zsidó üldözések nemzetközi hírű krónikását idézték: Matatias Carpnak 1945-ben kiadott brosúráját, a sármási tömeggyilkosság tanúvallomásainak és más dokumentumainak kis gyűjteményét. Carp, sajnos nem ellenőriz(het)te a kolozsvári népbírósághoz begyűjtött iratok hitelességét. Az viszont föltűnhetett volna vizsgálódásai közben, hogy a főbűnös csendőrtiszt mellé vajon miért sorolják oda cinkos bandaként a környék összes magyar arisztokratáit, földbirtokosait. Annyit tudnia kellett volna sajátos erdélyi viszonyainkról, hogy a zsidóirtás vizsgálóbírói, nyomozói, tanúi nem csupán a gyilkosokat akarják fölfedni, hanem jó néhány magyar földbirtokot is igyekeznek megkaparintani. A kollektív bűnösség, a fasiszta nemzet vérvádja akkor már elnyomta volt a tárgyilagos ítélkezés követelményét. Hosszadalmas történet ez. Ami beszélgetésünkhöz tartozik: a sorsunkba költözött abszurditás. „Mindenki bűnös, aki él — legyen az akár halott is immár közel száz esztendeje!”