Irodalmi Szemle, 1999

1999/11-12 - KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - Cselényi László: A posztmodernek elődei, (Örkény István, Mándy Iván, Nemes Nagy Ágnes, Mészöly Miklós portré)

KORTÁRS MAGYAR IRODALOM

folytatja: „a külváros varázsa, álomvilága és költészete adott nekem látásmódot. Amit írok, egy szelet a világból. Amennyit a reflektor kihasít a sötétből... írói igényem: kizárni minden esetlegességet, elhagyni a töltő- és mellékanyagot, megtalálni és rögzíteni a legfontosabbat. Egy szóval se többet. Annak a bódénak, amit én Budapesten, az Árusok terén felállítok, a világ minden pontján meg kell állnia. Ha bárhol összedől, be kell ismernem, hogy rosszul építkeztem.”

Ha az újabbkori magyar próza történetére vetünk egy röpke pillantást, a következőket észlelhetjük: gyakorlatilag a századelőtől két, pontosabban három vonulatot figyelhetünk meg (ahogy a lírában is egyébként): egyrészt van a hagyományos irodalom, másrészt van az ettől eltérő. De e kettőn belül is újabb osztódást észlelünk: úgy az egyiken, mint a másikon belül megkülönböztetünk népi és urbánus irányzatot. így az egész XX. századi tabló, nemzedékekre bontva, ekként fest: a Nyugat első nemzedékén belül ott van Móricz és környéke (Szabó Dezső, Móra stb.), s ott van Krúdy, Babits, Kosztolányi. De ott van az avantgárd két apostola: Kassák és Füst Milán is. S ez folytatódik a második, harmadik nemzedékben: egyrészt a népiek s Illyés, Németh László (később Juhász Ferenc, Nagy László), másrészt az urbánusok: Déry, Márai, Ottlik, Pilinszky, harmadrészt az avantgárd: Szentkúthy, Határ, Erdély, Bakucz S vannak persze, a hála istennek, se ide, se oda, illetve, az ide is, oda is tartozók (József Áttila, Weöres, Mészöly). De hova tartozik Mándy?

„Mándy azért társtalan író, mert tökéletesen azonosul magányba süppedt hőseivel — írja Béládi Miklós. — Mándy, ha akarná sem lehetne más, mint a nagyváros írója. Alakjai szinte összenőttek a városi utcákkal, terekkel, a szürke lépcsőházakkal és homályos kapualjakkal.” Amiből is egyértelműen következik, hogy Mándy ú. n. urbánus író. S „Hogy mit is akarok? — Ottlik Géza írja egyik tanulmányában — Mit akar egy regényíró? Remélhetőleg regényt írni. Szerény módosítással: Mit akarhat egy író? Bármilyen meglepő, írni. A tehetsége törvényei szerint.”

Nemes Nagy Ágnes

„Tanulni kell a téli fákat./Ahogyan talpig zúzmarásak/Mozdíthatatlan függönyök.//Meg kell tanulni azt a sávot,/hol a kristály már füstölög,/és ködbe úszik át a fa, akár a test emlékezetbe/És a folyót a fák mögött, vadkacsa néma szárnyait,/s a vakfehér, kék éjszakát/amelyben csuklyás tárgyak állnak,/ meg kell tanulni itt a fák /kimondhatatlan tetteit.”

A még életében kiadott utolsó gyűjteményes kötete (A Föld emlékei) első oldalra kiemelt verse ez a Fák című tömör költemény. Gondolom, nem véletlenül került, mottóként szinte, az Összegyűjtött versek elejére. Ha valaki az újabb magyar költészet nagyjai közül, Nemes Nagy Ágnes elsősorban tudatos költő, így hát bizonyos, hogy idézett költeménye egész életművének a kvintesszenciáját, ismertebb fogalommal, ars poeticáját jelenti. A Föld emlékei fülszövegében találjuk egyben költőnk legtömörebb arcképét is. Ezek szerint:

„Indulása a második világháború utáni időszakra esik, amely nyitottságával,