Irodalmi Szemle, 1999
1999/11-12 - Duba Gyula: Fábry nem alkuszik Fábry Zoltán Összegyűjtött írásai 11. kötetéről, esszé)
Duba Gyula világképének egységére, a stószi fókusz elég, hogy az egész világot szemlélje belőle. S ha ezt a tényt alaposabban megvizsgáljuk, rádöbbenünk, hogy a szó jó és a fogalom nemes értelmében mennyire „kisebbségi” író volt Fábry Zoltán! A jelző azonban nem kisebbíti, hanem felemeli. Hitelesíti „prófétai lényét”, nem én állítom, Illyés Gyula írja az Oltárőrzőben: ...bizony Stósz irányában s zögezném az ujjam. Élt ott egy klasszikus európai: egy szentszagúan hű szabadsághívő.” Mert nézzük, mit tesz! A közgondolkodás forrong körülötte, eszmék vajúdnak és bálványok dőlnek, talán a demokrácia újjászületése és a társadalmi eszmék reneszánsza készülődik. S ő meg ül tusculánumában, mintha részt kérne és venne a megújulásban, igazából azonban népe gondjait éli át legmélyebben! Minél drámaibb a remény s egyben a veszélyérzet, annál mélyebben merül a kisebbségi létbe, ahogy tágul a világkép, úgy szűkülnek és sűrűsödnek számára az igazi gondok. Folyamatosnak (is) mondható közép-eu- rópai tapasztalat, hogy a demokrácia térnyerésével először a nacionalizmusok erősödnek! A fasizmus természetének tudósa erre a legérzékenyebb. A körülötte tomboló „európaiságban” magánya elmélyül. Egyedülléte azonban szó szerint is Európával terhes. Švejk védelmében, Ibsen szellemi forradal- miságának a magyarázása közben, a Korunk köszöntése és Balogh Edgár mellre ölelése mellett, megannyi közép-európai történelmi jelenség felidézése során Balázs Bélára emlékezik. Elmondja, hogy az író, Korparancs című könyvét olvasva ezt írta neki egykor: „...megint egyszer megütött annak a rettenetes heroikus magyar magányosságnak a tragédiája, ami a maga munkájából, harcából, élethelyzetéből kisüt.” Balázs Béla regényt akart írni Fábryról. Ebben az időben gondolatai új értelmet kapnak, létformája történelmi igazolást nyer. Mintha stószi magánya az európai szellem őrhelyének a szimbóluma lenne. Okkal mondja Simon Istvánnak: „Mindig azt mondtam, amit igaznak éreztem, s ha valami baj származott ebből, csak rám háramlott a baj.” Simon Istvánnal való beszélgetése nyomán született meg 1967-ben a Szépirodalmi Könyvkiadó (Budapest) gondozásában Hazánk, Európa című válogatása. Hetvenedik születésnapját különszámmal, számos nemzedéki és kortárs író tisztelgő írásával ünnepli az Irodalmi Szemle. Ebben az időben válik számára törvénnyé azon — ösztönös vagy tudatos? — megérzése, melyet ma az integrálódó Európa egyik morális alapelvének fogadott el. Hogy tudniillik az emberi és kisebbségi jogok kodifikálása az a humánus törvény, amely Európát alkalmassá teheti, hogy kiépítse belső egységét, és évezredes szellemi kultúrájával, globalizált gazdasági erejével és humánus civilizációjával a világhatalmak pozitív értékű, egyenrangú társa lehessen. Fábry, s más sem, ezt akkor még nem sejthette semmiképp, igazából és hitéből kiindulva mégis így gondolkodott, ennek szellemében írt, dolgozott, a kisebbségi léthelyzetét olyan gyűjtőponttá téve, melyben a hatalmi érdekellentétek és világproblémák talán a legmélyebben és legigazabbul, mert legemberibben foghatók meg és érhetők tetten. Az eleddig domináns német témakör helyébe hazai tér lép. A nemzeti kizárólagosság és faji elfogultságok hazai utóélete. Olvassuk Kazinczy elkötelezettségében című esszéjét! Simon Istvánnak erről mondja, „mint az antifasizmus egyik szellemi vezetője”, hogy „Ez, sajnos, nem lejárt dolog, nagyon is aktuális, amit mindig variálni lehet, s amit nemcsak én variálok, mert
