Irodalmi Szemle, 1999
1999/9-10 - HIAGYOMÁNY - Filep Tamás Gustáv: Szempontok a (cseh)szlovákiai magyar irodalom és tudományosság két világháború közötti történetéhez
HAGYOMÁNY a személyes kapcsolatok kialakításának lehetőségét nyújtotta; ennek „haszna” nem az egyéni pályák kiteljesedésében, inkább máshol mutatkozott, például Móricz Zsigmondnak a felföldi fiatalok iránti rokonszenvében, látogatásaiban, nem ritka személyes jelenlétében az ottani rendezvényeken. A magyarországi céhek elkülönültek egymástól, a céheken belüli iskolák közötti ellentétek — a történettudományból véve a példát — a harmincas évek felé haladva egyre merevebbekké váltak (ez persze magas színvonalukra is utalhat), s ha indultak komplex kutatási tervek, ezekbe a felföldi tudósokat nem vonták be. Talán ez is az egyik oka lehetett annak, hogy például a katolikus egyházi értelmiségből még évekkel a főhatalomváltás után is sokan települtek át Magyarországra, s ott folytatták pályájukat — arányuk jóval nagyobbnak tűnik, mint például az országot váltó íróké. A tudományos munka szerepe két, egymást erősítő ok és feltétel miatt a korábbiakhoz képest módosult. Tudományos közeg és a kisebbségi élet — művelődéstörténetünk előző köteteiben már bőven pertraktált — szervezettségének hiányában egyrészt fontosabbnak, másrészt realizálhatóbbnak tűnt föl (legalábbis a főhatalomváltást közvetlenül átélt első kisebbségi nemzedék szemében) a tudományos ismeretterjesztés, amelynek szervezeti kereteit a közművelődési fejezetekben ismertetett egyesületek, körök — a pozsonyi Toldy Kör, a kassai Kazinczy Társaság, a komáromi Jókai Egyesület, a Lévai Casino és a többi — képezték. Ez a tény egyrészt kijelölte azt a középosztályi személyi bázist, amelyhez a tudományos eredmények eljuthattak, másrészt korlátozták azok metodikáját is. A tudománynak, mint minden egyéb, a kultúrával összefüggő tevékenységnek, mozgósító, „nemzetmentő” szerepet szántak, s ennek negatív hatása ezen a téren is jelentkezett; sokkal nagyobb erőszakot követtek el azonban magán a mégiscsak nagyobb körhöz szóló szépirodalmon. A gondolkodás bizonyos területein a töredéktársadalom irányítói több mint száz évet hátráltak vissza, amennyiben újraalkották az írásbeliség „nemzetmentő” szerepének ideológiáját. Következésképpen a kialakultnál nagyobb számú műfajra, dokumentumtípusra terjesztették ki az irodalom fogalmát — nem is beszélve arról, hogy ez a fogalomtágítás a minőség elvét is érintette. A felvilágosodás és a reformkor hangulata árad ezeknek az éveknek a közleményeiből, legalábbis nagy hányadukból, amennyiben a magyar szó terjesztésének szerepét látták a fő feladatnak. Ez a szépirodalom terén — nem a jelenség belső logikája folytán, hanem az írói gárda tehetségének, az „olvasótábor” befogadókészségének mértéke szerint — a dilettantizmus térnyerését eredményezte. A dilettáns író mellett — amilyenből végtére is sosem volt hiány a magyar nyelvterületen — nagy arányokban bontakozott ki a dilettáns olvasók közege. A múlt század óta, a közművelődési törekvések sikereivel párhuzamosan, a tömegpszichológiai jelenségek nagy mértékben befolyásolták a receptivitást, s ez, a történetfilozófus Joó Tibor értelmezése szerint, magát a közízlést tette sekélyesebbé: „A műveltnek nevezett osztály felhígult és tömeggé alakult.” Tudomásunk szerint nem történt kísérlet arra, hogy a szépirodalomba tartozó, s e korszakban Magyarországon és Csehszlovákiában megjelent magyar kiadványok számát statisztikai módszerekkel egymáshoz viszonyítsák, s így elképzelhető, hogy az „anya”-ál-
