Irodalmi Szemle, 1999

1999/9-10 - Hódi Sándor: Háborús napló (regényrészlet)

Hódi Sándor

hol a bodzavirág, hol a hársfa bódító illata lengi be a városka főterét. A park tele van mindenféle énekes madárral. Kövér fű borítja a töltés oldalát, és a színes, tarka virágok milliárdjai virítanak mindenfelé. Meg nem állhattam, hogy ne szedjek egy csokrot a feleségemnek belőlük. Mint a mesében, szinte virágszőnyegen járunk, bármerre is lépünk.

Amilyen pompásan virul a természet, olyan hervasztó az, amit jobb híján társadalmi életnek szoktunk nevezni. Ebben a háborús helyzetben a napnál világosabban látni, hogy az ész a leggyengébb pontja az embernek. Az a genetikai program, amely szerint a növény és állatvilág él, szinte tökéletes. Az ember ellenben, akit a természet értelemmel és szabad akarattal ruházott fel, olykor csődöt mond mind az ész, mind a szabad akarat tekintetében.

Heidegger szerint az értelem lényege a szabadság, amely képessé tesz bennünket arra, hogy az érzéki valóságot szellemi szinten nyelvileg kifejezzük. Ez a képesség az, amit itt hiába keresünk, s amit akár emberi butaságnak is nevezhetünk.

FELFÜGGESZTETTÉK A BOMBÁZÁSOKAT

Tegnap már csak az időszakos áramszünet keserítette az életünket, a légiriadót jelző szirénák elhallgattak. A légicsapások beszüntetése ellenére, sajnos továbbra is érvényben van a hadiállapot, így békéről még nem beszélhetünk.

BÉKEMÁMOR

Az újságok és a televízió híradásai szerint országszerte ünnepeltek a polgárok. Belgrád központjában több százan, főleg fiatalok gyűltek össze, s hangos zene mellett ünnepelték a NATO-támadás befejezését. Üdvrivalgások hallatszottak, Bili Clinton és a NATO vezetői számlájára pedig különféle szidalmak hangzottak el. A főváros egyes részeiből lövöldözések hallatszottak, mi több, a légvédelmi egységek a békemámorban erős tüzet nyitottak. A szerb mentalitásnak megfelelően egyébként Szerbia-szerte fegyverrel ünnepelték a békét. Minden nagyobb városban több órán át pisztolyból, géppisztolyból lövöldöztek, a légvédelmi egységek pedig társultak az ünneplők nagy táborához. Akiknél nem volt éppen kéznél pisztoly vagy gépfegyver, azok sípoltak, doboltak, csörgőket ráztak vagy az autóval tülköltek.

Érthető, hogy 77 napi bombázás után mindenki megkönnyebbüléssel fogadja a hírt, hogy aláírták a várva várt békemegállapodást. Az épelméjű ember első gondolata azonban az, hogy miért volt erre szükség? Ki a felelős ezért a mérhetetlen szenvedésért, az emberáldozatokért és a szörnyű bűncselekményekért? Mit kell tennie annak érdekében, hogy ez még egyszer ne következzék be?

Azon, hogy a győzelmi mámor, az üdvrivalgás és a fegyverropogás elfojtja, háttérbe szorítja a józan észt, nincs mit csodálkozni. Hiszen tömeglélektani szempontból semmi sem változott. Ugyanaz a szellem és érzelem kapcsolja egybe a szerb tömegeket, amely az elmúlt hetekben a hidakra és a városok főterére szólította őket, azt megelőzően pedig a háborút éltették.