Irodalmi Szemle, 1999

1999/9-10 - Szeberényi Zoltán: Koszorú helyett (Veres János halálára)

Veres János emlékére

provincializmussá, behatárolt belterjességgé. Veres János esetében erről nincs szó. Ha nem is sikerült minden esetben a lokális horizontot átlépnie, életműve tetemes részében nyoma sincs ennek a jelenségnek. Költészete minden mozzanatában, de főként képállományában és formanyelvében fellelhető bizonyos helyi kolorit, leginkább — természetesen — a népi ihletésű, balladás hangulatú költeményeiben. Talán nem tévedünk, ha ebben a sajátosságban keressük Veres János költészetének értékmérő kritériumait. Egyik meghatározó vonása, hogy igyekszik a népi mítosz szimbolikáját és a természeti jelenségek gazdagon variálható jelrendszerét a modern kor emberének érzelmi-értelmi világára átértelmezni.

Veres János költői pályájának középső szakasza két válogatott kötet közé esik. A már említett Homokvirág (1972) és a reprezentatívnak szánt Életút (1989). Ebben a pályaszakaszban egyenletes költői teljesítményt tapasztalhatunk, alig találni nyomát a változásoknak. Lírájának arányai, eszközei, képanyaga, módszere alig módosul. Legfeljebb tematikai elmozdulás tapasztalható, a tájegységek, a Gömörön belüli régiók reflektálásával, különös tekintettel a földrajzi nevekre. Érzékelhetőbb változás a versek hangulatában, atmoszférájában tapasztalható. Korábban is foglalkoztatta egészségi állapota, de az említett pályaszakaszban ez erőteljesen felfokozódott, testi-lelki gyötrelmei egyre gyakrabban váltak ihlető forrásává, versei késztetőivé. Különösen a hetvenes évek közepétől sokasodnak a versbe öltöztetett, kíméletlenül őszinte, önértékelő-önelemző, rezignált hangvételű lírai viviszekciók. Felbukkan az elmúlás gondolata, az öregedés motívuma, az el nem ért célok és ábrándok kiváltotta lelkifurdalás (Vidít az ég, Holnapi fejfára, Arccal az erdőnek, Kollázs I-II). Külön csoportot képviselnek a tájjellemző versek, melyek egy-egy jellegzetes gömöri település hangulatát rögzítik Mikrovilág összefoglaló címen (Melléte; Zsíp, Beretke, Felsővály, Vecseklő, Nagybalog). A korszak lírai termésének nagyobb része az Életút (1989) című válogatásban olvasható. A Csehszlovákiai Magyar írók sorozatban megjelenő kötetet szerzője összegző, az egész lírai életmű lényegi értékeit közvetítő műnek szánta. A szerkesztőség azonban önkényesen egyharmadával csökkentette a kéziratot. A válogatásból kimaradt versek a költő hattyúdalának számító, féghegy (1998) című kötetében jelentek meg.

Veres János költői tehetségét, verselői készségét, beleérző képességét műfordítóként is kamatoztatta. A klasszikus szlovák irodalomból Sládkovičot, a kortársak közül Smrek és Bundák műveit fordította leginkább, de számos más szlovák és cseh író s költő tolmácsolására is vállalkozott. A szakmai és olvasói közvélemény egyaránt sikeres műfordítóként tartja számon. Voltak évek, mikor „főállásban” fordított. A Prágai Tavasz eltiprása után üldözték, közlési moratóriumot róttak rá, ami a fordításokra nem mindig vonatkozott. A magyarországi Palócföld sietett segítségére, állandó közlési lehetőséget biztosítva számára. így a költő jelentősebb szakmai károsodás nélkül vészelte át a nehéz időket. A társadalmi elismerést is onnét kapta. 1990-ben a Nógrád megyei Madách-díjjal, 1997-ben a Pro Gömör-díjjal, majd Blaha Lujza Plakettel tüntették ki.

Prózaírói tevékenysége — bár el nem hanyagolható —, nem éri el