Irodalmi Szemle, 1999

1999/9-10 - Dénes György: Fülön fogott irodalom (vers)

KORTÁRS MAGYAR IRODALOM

melyet megragadva szembefordulhat az őt feltétlenül beérő pusztulással. Kénytelen felismerni, hogy saját halála benne rejtőzik és a megragadott fegyvert önmaga ellen kell fordítania, ha a megsemmisüléstől — annak elébemenve, annak átengedve magát — szabadulni akar. Fölismeri ekkor, hogy a kutatás, mint létének értelme méltatlan környezetbe került, jelentkezik magasra tartva üres kezeit, mint eredményei lobogóját.

Fölfedezi magában az állati bölcsességet, a megsemmisülés türelmes ágyasát. Emlékei vannak a lázadó, anyagtalan örömről, s mint égő házban bent rekedt gyermekért, gondolkodás nélkül, lelkesedve visszaront.

Ismeri már az üres csendet és a csillapíthatatlan örömöt vagy annak képzeteit. Nem választ, a legkegyetlenebb kényszer alatt sem hajlandó választani közöttük.

Sokáig ül a lomha szégyen alkonyi sugaránál. Csipkefüggöny árnyéka mintázza vörösödő arcát. Ilyenkor meri biztosra venni, hogy egyedül van, tehát élénken figyel. Tapasztalatai alapján tudja, hogy ebben az állapotban könnyen elvesztheti a valósághoz való érzékét, retteg és vakmerően reméli, hogy rövidesen az őrültség egyszerű pályáira tér. Tudja, hogyha egészen lelkiismeretes, nem maradhat ereje önmaga megmentésére. Tudja, ha magát elveszíteni hagyja, a hiábavalóság szemétdombjára kerül, és kétségbeesett kajánsággal utalja magát a legrosszabbra.

Végül mégis könyörög. Könyörög annak reményében, hogy a kérlelhetetlen, de megfelelően finom törvények észrevehetetlen csalással elmozdíthatok, ami még nem számít csodának. Csodát nem kíván, csak finom csalást.

Ezúton válik a csalások kutatójává, ravasz gülüszemű órásmesterévé. Ekkor körülveszi a szörnyű süppedés, savanykás szagok. Ettől kezdve úgy él, mint a gomba, szürke méreggel. Tintás nyomai mindenfelé láthatók.

A kutató nem alszik, mert álmában sem következetes.

Utoljára kedvtelenséggel, kénytelenségből újra a halottakhoz fordul, barna arcukat idézi, kirojtosodott szájukat, a tökéletes rászedettség fekete szemgödreit. Különös módon irtózat és felháborodás helyett levelet hajt benne a szánalom, a zokogó szerelem pihenése. Az ártalmatlanság ölelése új életre ringatja benne az örömöt, mely fényt nem kíván, fénnyel nem világít, mely nem ütközik és meg nem reked, melyet átjár az idő, mint huzatos palotát, a kegyelem áldó tenyere alatt is fürgén elsiklik, a könyörtelen bölcsesség hosszú fülű szobrait nevetve kerülgeti mint a szél, mivel könnyű neki és nem sietős.

1959