Irodalmi Szemle, 1999

1999/7-8 - TUDOMÁNY - Alabán Ferenc: Neoavantgárd törekvések a szlovákiai magyar lírában (tanulmány)

TUDOMÁNY

hosszú ideig (még második kötetének megjelenése után is) csak költészetének kezdeti vizsgálásából indultak ki e líra megítélésénél. A tény egyértelmű: az Erőkkel végérvényesen lezárult Cselényi költészetének kezdeti szakasza, s a lírikus első, 1965—66-os párizsi tartózkodása eredményeként — ez a meghatározó motiváció! — a neoavantgárd törekvések erős hatása alá került. Később, 1968 őszén ismét kijutott Párizsba, de az addig eltelt két esztendő a szerzett élmények és tapasztalatok feldolgozásának időszaka is volt. Cselényi a kinti hatásokra egy teljesen új költői formanyelv megalkotását tűzte ki céljául, s mire 1970-ben Párizsból hazajött, már készen volt új „eposzkísérletének” (Összefüggések...) alapzata. Ez a szlovákiai tájakon szokatlan műalkotás Eliot, Pound, Char, Beckett, a magyar költők közül pedig elsősorban Kassák Lajos, Weöres Sándor, Szilágyi Domokos, Tandori Dezső és a párizsi Magyar Műhely költői tanulmányozásának eredménye úgy, hogy Cselényi kísérlete teljesen egyéni és eredeti mű létrehozását jelentette.

A költőiség hagyományos fogalmának teljes átértelmezését jelentő újabb kötetek aránylag sokat várattak magukra (Krétakor; 1978; Jelen és történelem, 1981; Téridő-szonáta, 1984), de általuk Cselényi kétségtelenül a szlovákiai magyar költészet egyik legjelentősebb újítójává lett — a forma, a szövegszerkesztés, a struktúrateremtés szintjén, és a módszerében izgalmas alkotói magatartás vonatkozásában. Az itthoni tájakon mindez „formaforradalmat” jelentett, és átalakította saját költészetének hagyományos műfajú arculatát is. így jöhetett létre új műfajként — vagy műfajnak nevezett formaként — az „elképzelt szöveg”, a „megíratlan költemény” kompozíciója. A programos vállalkozást a szabad asszociációk, a gondolatfolyamatok, a töredékesség rögzítésével lehetett megvalósítani (a szürrealisták nyomán) úgy is, hogy azt gyakran nyomdai eszközökkel, különböző betűtípusok, sorok, szövegrészek váltogatásával nyomatékosította a költő. Ún. „automatizált” vagy „önműködő” módszerrel megírt, pontosabban megszerkesztett szövegek létrehozásáról van szó, amelyből hiányzik a közvetlen és direkt tudatosság, másrészt — a még Apollinaire által meghirdetett — ún. „szintetikus” költészethez is hasonlíthatók ezek a szövegek. Céljuk, hogy a legkülönfélébb, már megírt, ill. még nem publikált szövegrészek és idézetek, egyúttal vegyes témák szintézisét nyújtsák egyetlen élménybe tömörítve a befogadó számára. Már ekkor olyan ez a műalkotás, mint az „aleatorikus költészet”, amelynél a költő cédulákra írt, szeletelt szövegeket és verseket kalapból vagy kosárból találomra kihúzogatva, vagy ezek sorrendjét dobókockával eldöntve, az „alkotást” a véletlenre is bízza. Idegen szóval ez cut-up-módszerű alkotói eljárást jelent, hiszen nemcsak saját, hanem más szerzők szövegeit is tartalmazzák a cédulákra írottak.

A Téridő-szonáta, mely az addigi szlovákiai magyar költészet legnagyobb lírai vállalkozásának számított, a következetesen végigvitt szimfóniastruktúra- formát éppen négytételessége miatt tartotta kifejezőnek, mivel — mint ahogy maga a költő is előre jelezte egy interjúban — az négy tételbe (gyermekkor, az intellektuális fejlődés és a tanulás évei, a felnőttkor és a jövő-halál tételeibe) szerveződik majd.2 Ez a kötet valójában már megelőlegezte és meg is előzte egy kicsit a későbbre tervezett nagy művet.

A kilencvenes években megjelent Cselényi-kötetek (Acetilén-ágyak, 1991;