Irodalmi Szemle, 1999

1999/7-8 - KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - Bogdán László: Barbara (töredékek vígeposzból)

KORTÁRS MAGYAR IRODALOM

— Nézze, Cselényi — emeli fel a férfi a poharat, belenyal, forgatja szájában a pálinkát, és savószínű szemével áthatóan mered az ő arcába —, mindenkinek van oka a félelemre! Az osztályellenség nem alszik. Ellenkezőleg, az árnyékban lapítva várja az alkalmat, hogy megkörnyékezze a legmegbízhatóbb elvtársakat. De való igaz, magát nem fenyegeti ez a veszély! Maga jó elvtárs, a káderlapja is kitűnő.

— Akkor miért jött hajnalban? — kérdez újra közbe ő, és kiissza a poharát. Az ital szétterjed benne, megmelegíti, erővel tölti el.

— Hogy ne legyen feltűnő — válaszol lassan a férfi, tovább forgatva, állhatatosan, fogatlan szájában a pálinkát. Ahogy ezt kimondja, cinkosan hunyorít, s újra mosolyfélére húzza a száját.

— Na igen, persze — makogja ő zavartan. A királyi többes kimondottan idegesíti, a férfi érezteti vele, hogy ő és a párt egy, míg Cselényi a szimpla, szürke terepaktivista, az IMSZ-instruktor, velük a győzedelmes és hatalmát mindenre kiterjesztő párttal áll szemben, és vacog, mintha kihallgatáson volna. Ő az, aki nem „mi” vagyunk. Azt hiszi ez a balfácán, hogy az övé a világ? Idedugja a fogatlan képét Nagy Oláh Faluból, és máris azt hiszi, azonnal tejjel-mézzel folyó Kánaánt varázsolunk a szétbombázott város helyére, s bulevárdjain majd ő irányíthatja a május elsejei felvonulásokat, amikor az elvtársak, egymást karolva, nyolcas sorokban menetelnek a téren és boldogok. Úgy érzik, amíg érzik egymást, nagyobb baj nem lehet, a tejhozam tekintetében hamarosan túlszárnyalják a tönk felé haladó kapitalista államokat; egy fél esztendővel hamarabb teljesítjük a hároméves tervet, és a sztahanovista mozgalom is csodákat művel majd; a kollektivekben, amelyek természetesen sorra alakulnak meg, a nép egyszerű fiai, a román, magyar, ukrán, zsidó, hucul, szerb, bolgár, albán és török dolgozók vállvetve fognak dolgozni, feltörik a szűzföldeket, lecsapolják a mocsarakat, megváltoztatják a folyók irányát, s villanyerőműveket építenek, hogy teljesedjen be Lenin elvtárs előremutató jóslata, és legyen fény!

— Mi arra gondoltunk — kezdte a vendég óvatosan, s ő újra elfintorodott. Nem jött rá, hol is olvasta: „királyi többes”?

A látogató cinkosan hunyorítva újra megszólalt — kíváncsiak voltunk magára —, mondta lassan s elnyomta a cigarettáját. Cselényi a kezét figyelte. Nagy, otromba ujjai voltak a vendégének, rettenetesen meg voltak nyomorítva, mintha kalapáccsal verték volna laposra. Később is sokszor eszébe jutottak az ujjai, aztán megtudta, ugyanaz a szigurancás állat volt, aki a „nép öklének” tartott belügy oszlopaként jelenleg ezredesi rangban veri, most már persze nem a komcsikat, de az osztályellenséget! Vajon mire gondol, amikor ismerős arcokkal is találkozik, olyan személyekkel, akikben saját elvtársaik elméletileg végtelen bizalma gyengült meg, s a gyanakvás elég volt ahhoz, hogy szélfútta, árva levelekként kerengjenek a változó világban, ahol előbb-utóbb minden megtalálja a neki megfelelő helyet. Hogy őket egy alagsori szobába, a volt szigurancás, jelenben ezredes elvtárs lapátkeze elé sodorta a megmásíthatatlan társadalmi gravitáció, az lehet véletlen is. Persze, nem az! Véletlenek nincsenek! Noha ama tény, hogy Marx szerette a halat, s amikor halat vacsorázott, mindig különöseket álmodott, és álmai hatására számtalanszor megváltoztatta előre