Irodalmi Szemle, 1999

1999/5-6 - Duba Gyula: Joyce-szal Ontario tartományban (2.) (esszénovella)

Joyce-szal Ontario tartományban (2.)

helyek ragyogását kötik össze erős fénysávok, máshol csoportosan villognak kisebb-nagyobb fények, az autópályák vonalai ragyogó hálózatra emlékeztetnek. A fényekkel teli, roppant területek olyan érzéssel töltenek el, mintha sajátos fényországban járnánk, a fények birodalmában, melynek sötét területei, „fekete lyukai” még inkább kiemelik a fények földközeliségét és természetességét. Amikor pedig autóval vagy akár gyalogosan járunk az estben, közvetlenül érezzük a természetet, a levegőt, mely nyers és tiszta, látvány és illatok egészséges harmóniáját. Eszünkbe jut, hogy az elidegenedés érzése (filozófiája) törvényszerűen Európában született meg, jelentős forrása lehet a kő- és betontömbök sivárságának és zártságának nyomasztó érzése és a nagyvárosi fülledtség kigőzölgése, a természettől való tragikus eltávolodás tudatalatti terhe és ösztöneinkben való elszenvedése. Földrészünk koncentráltságával és túlzsúfoltságával ellentétben itt a tágasság és korlátlan szabadság felszabadító érzése fog el. Könnyű elképzelni, hogy nemsokára, nem is a távoli jövőben, a földszintes városok hálózata párhuzamosan állandó terjeszkedésükkel, annyira közeledik egymáshoz, hogy fokozatosan összeépül, az egységes és homogén fényfoltok egyre tágulnak, terjeszkednek, mind közelebb kerülnek egymáshoz, majd összefolynak. Kitchener azonos szélességi körön fekszik a délfrancia városokkal és északolasz tájakkal, hozzávetőlegesen Fiúméval és Belgráddal egy magasságban, az aránylag enyhe éghajlatú és kellemes időjárású földsáv, nemsokára talán családi házakból álló települések szőnyegével, földszintes városok összefüggő civilizációjával lesz beborítva.

A továbbiakban a vadon fogalmának átvitt értelmezéséhez is vissza kell térnünk. A fogalom s a szó nemcsak vén fákat és rengeteg erdőségeket, hanem életmódbeli szükségszerűségeket és léthagyományt is jelent. Eszünkbe jutnak Jack London aranyásó történetei, a prémvadászok és a gazdagság után futó aranyásók egykori szokásai. Ezek az első betelepülők az utolsó lakott helység vegyeskereskedésében, mindenes boltjában, a vadonba indulva bevásárolták készleteiket. Hosszabb időszakra, gyakran az egész télre felpakoltak. Füstölt húst és szárított halat, babot és zöldséget, fegyvereket, ólmot és puskaport, tehát töltényeket, lőszert, aztán baltákat, késeket és köteleket, csapdákat, tőröket és bundákat, alsóneműt és lábbelit. Szánra rakták a készleteket, felpúpozták és befedték ponyvával, felrakták a sátrakat és hálózsákokat, a szán elé fogták a kutyákat és nekivágtak a nagy útnak. Elindultak messzi északra a rengetegek felé, az aranylelőhelyek és a prémes vadakban, szőrmés állatokban gazdag kietlenség felé, a sziklás-erdős vadonba. Mennyire kifejező vadon szavunk, érezzük belőle az ősi vadság érintetlenségét és veszélyekkel teli levegőjét! A férfiak tehát elindultak távoli céljaik felé, készleteik birtokában többnyire meg is érkeztek és kitartó munkával töltve kibírták a telet. Az ő létformájuknak kései hagyománya erős szálakkal és megújult formában szövi át a mai életet. Az egykori vegyesbolt durva gerendákból összerótt erdei házban lehetett, a prémvadász vagy aranyásó hasonló faépületben, erdei kalibában élte át a telet. Az ősi háztípus, már szóltunk róla, a mai családi há-