Irodalmi Szemle, 1999
1999/1-2 - Mács József: Öröködbe, Uram... (regényrészlet)
Mács József másik a kocsmában, igazában véve mamuka tartotta szóval a rokonokat, ő kí- nálgatta étellel és itallal őket, a nővérem csak ült közöttük, mintha megintették volna. Nem szerettem velük lenni. Negyvenben már harmadik osztályos tanuló voltam, meg-megállt rajtam a tekintetük, és beszélgettek rólam, mint vásáron az eladó tehénről vagy csikóról, hogy hamarosan negyedik osztályos tanuló leszek, és ha jól tanulok, mehetek a gimnáziumba, szüleim állni tudják a költségeket. Bizonyára ők ültettek bogarat a fülükbe, taníttassanak, mert a locsol- kodás után gyakran szóba hozták, kezdeniük kell velem valamit, a Hangya Szövetkezet nem marad apámra, mint szamárra a fül, a kőművesmesterség sem örökölhető, csak megtanulható, de nehéz munka, egész nap a téglát emelgetni, a köveket az alapba rakni, és órákig térdepelni, ha a munka menete úgy kívánja! Ha viszont gimnáziumba íratnának, és el is végezném, érettségi bizonyítvánnyal a zsebemben már lehetnék valaki. Ha megpróbáltam kinyitni a számat, máris leintettek, belém fojtották a szót. Egyszer sikerült apámat a meghallgatásomra bírni, amikor áruért ment Tornaijára, és én is vele tartottam. A Bódi Demeter szekerén ülve nagyon határozottan mondtam apámnak: — Nem akarok gimnazista lenni! Paraszt leszek én is, mint a többi gyerek... — Paraszt, paraszt. Az csak az legyen, akinek sok földje van! — mondta. — Volt már egyszer földünk, tíz holdnál is több, mért adta el? — Mert annyi kevés a boldoguláshoz! Akkor volt a legüresebb a bugyellá- risom. Dicsérem az eszem, hogy megszabadultam tőle. A paraszt mind gürcöl, verejtékkel keresi a kenyerét, látástól vakulásig dolgozik, de csak gyéren látja munkájának az eredményét! Csak a nagygazdáknak van pénzük. Nem láttam további értelmét a szóhuzavonának, apám fejében erősen megkapaszkodott a gimnázium, nem lehetett kiverni belőle. Meghunyászkodtam, hallgattam, és ha képes lettem volna rá, megállítottam volna az idő kerekét, hogy ezt a számomra baljós esztendőt ne követhesse a negyvenegyedik, amikor esetleg majd búcsút kell vennem a falumtól. Nem tudtam elképzelni eddigi életem feladását, amely nagyjából abból állt, hogy hűségesen jártam a tanító úr keze alá, fegyelmezetten ültem a padban Boros Ferkó mellett, akinek az apja szintén mesterember volt, cipészkedni jött Bátkára Rimaszécsből. Ferkó dadogott, a tanító úr csak ritkán feleltette, én mondtam fel helyette a leckét történelemből, földrajzból, természetrajzból, nyelvtanból. Rajzolni ellenben nem szerettem, abból Ferkó volt kimagaslóan jó, a rajzlap fölött nem kellett beszélnie. A szorgalomkertben is mindenkit lepipált, senkinek sem állt úgy a kezében az oltóbicska, mint az övében, úgy kiismerte magát a kerti munkában, mint a kertészek. — Ferkót figyeljétek, tőle tanuljatok! — hallottuk egész tavasszal a tanító úrtól. Mindenki megfogadta a tanácsát, kivéve Nyerges Dezsit, aki ahelyett, hogy dadogós barátja kezét figyelte volna, két ribizlibokor között letolta a nadrág
