Irodalmi Szemle, 1999

1999/5-6 - Aich Péter: Rómeó úr és Júlia (elbeszélés)

Aich Péter

Rómeó úr és Júlia

Az Istennek mintha különös kedve tellett volna benne. Ritka adománnyal áldotta meg: ösztönösen ráérzett a fontos és értékes dolgokra. Persze értéktelen az ilyen, ha nem teljesedik ki, ha pedig nincs támasza — teher. De okos volt, szép, tehetséges és nyíltszívű, szemében a mosoly vágya bujkált. És fiatal volt, alig tizenhat éves, de hát ez múlandó erény. Viszont szunnyadt benne a képesség, hogy lelke fiatalságát érettebb korára is megőrizze mindig lelkesedni, örülni kész, örök gyermek. Igaz, sok mindenen múlik ez, és sohasem biztos, vajon a képesség kiteljesedik-e, s nem szakad-e el a vezérfonál, hiszen a váratlan, sorsdöntő fordulatok nem ritkaságszámba mennek, meg különben is, a sorsnak ezernyi útja, sőt útvesztője vaa De Júlia ilyesmivel még nem foglalkozott, túl fiatal és tapasztalatlan volt ahhoz, hogy ezt számba vegye. Ő csak előre nézett. Még csak készülődött erre a földi mókára, habzsolta a világot és a tudást, szíve a szeretettől duzzadt, sugárzott mint a tavaszi nap. Rendkívül könnyen tanult, ezért több ideje maradt mint másoknak, hogy önmagával foglalkozzon. Próbálta megérteni hirtelen felnőtté vált testének- lelkének fölébredt vágyait és azok rejtelmeit. Miközben mások csapongtak és hülyültek és szabad teret engedtek éretlen ötleteiknek, Júlia az ismeretlen, új ösztönöket próbálta megfogalmazni. Zavarosnak tűnt neki a világ, mert hirtelen rádöbbent, hogy szíve minden rezdülése kész talány.

Magába zárkózó gonddal, türelmesen viselte, hogy helyenként nem tudja, tulajdonképpen mit akar. Persze tanulni, de ez nem gond És egyszer majd családot alapít, miként a szülei, és gyermekei lesznek. Persze ő majd többet foglalkozik a gyerekekkel mint apa, mert apa, ugye... Ő, ha férjhez megy, másképp csinál sok mindent Majd egyszer. Aztáa Csak mi lesz addig? És hogyan? Jól vágott az esze és minden érdekelte, amivel csak találkozott, így nem tudta eldönteni, mi legyen az, ami legjobban megfelel neki. Csakhogy minél többet rágódott ezen, annál sűrűbb volt a homály. A számtannal köny- nyen boldogult, s úgy gondolta, e téren talán lehetne csinálni valamit. Aztán következett a kémia: rádöbbent, az egész világ csupa kémia, a flóra, a fauna, s rejtelmes alkímia ő maga is, a világot meghódítani készülő emberke. Később fölfedezte a történelmet és a művészeteket, és mivel szíve kapuja tárva-nyitva volt minden mélyebb összefüggés előtt, belevetette magát ebbe a birodalomba is. Úgy tapasztalta, sok minden visszhangzik benne, a gond csak az