Irodalmi Szemle, 1999
1999/1-2 - Mács József: Öröködbe, Uram... (regényrészlet)
Mács József szomorú tekintetükből, és mindenki mélyen átérezte, mit jelentett számukra az otthonukból való kiűzetés, amelyből nekik is részük volt az első világháborút követő területelcsatolás miatt. A lengyelek úgy özönlöttek közénk, mint testvérek, s ahogy pap, tanító, jegyző, csendőrőrsparancsnok s a kocsmába járatos emberek mesélték, Horthy Miklós nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, hogy a hagyományos lengyel—magyar barátságot megőrizve védőszárnya alá vette őket. Hitlert végtelenül bosszantotta Horthy Miklós kormányának ez a nagylelkűsége, de semmit sem tudott tenni ellene. A lengyelek nem tartózkodtak sokáig Bátkán, csak néhány napot és éjszakát töltöttek számos házban. Aztán olyan gyorsan hagyták el a falut, mint a nyári zápor, siettek az ország belsejébe, hogy áthatolhatatlan legyen körülöttük a jóban-rosszban testvér magyarok védőgyűrűje. S alig tették ki lábukat a befogadó házakból, olyan felhőszakadás zúdult Bátkára és az egész Balog völgyére, hogy folyónk kilépett a medréből, moslékszínű vize átfolyt az országúton, a Hangya szövetkezet előtt terülő rét, a leventék gyakorlótere hatalmas tóvá változott, csónakázni lehetett volna rajta, nekem eszembe is jutott a nagy, kenyérsütő teknőnk, anyám azonban rám förmedt, hogy szó sem lehet róla. — Még az hiányzik nekünk, hogy felborulj és belefúlj a vízbe! — mondta ellenvezést nem tűrő hangon. — A fő sodrás behúzná a teknőt, és a Tiszáig vinne az áradat! Nem volt bolondság, amit anyám mondott, a víz hatalmas úr, Hitlernél is jóval hatalmasabb, betört az udvarunkba, disznóólunkba, megtanította úszni a malacainkat. A pincénket is egykettőre megtalálta, apám csak gumicsizmában tudott bemenni. A Kassa—Losonc között közlekedő szép piros autóbuszt a legmorcosabb arcú Kovács törzsőrmester vezette át a nagy vízen, s mivel már erősen alkonyodott, viharlámpát lóbált a kezében, azzal mutatta az irányt. Persze égen és földön vannak egészen rejtélyes dolgok. A tengersok víz reggelig teljesen eltűnt, mintha jó öreg bolygónk egy nagyot nyelt volna! Apám kíváncsian nézett szét a Hangya Szövetkezet környékén és az országúton, merre szökött el a sok víz? Elsétált Felsőbátkáig, és a saját szemével győződött meg róla, hogy a zsilip ép, áll a malom, a felhőszakadás okozta áradás nem tett kárt bennük, a Szalvendy-féle kastélynak sem ártott a víz, csak a cselédek lettek olyanok, mint az ázott verebek az udvarba betört víz miatt. A cselédlakásokból többen jártak velem iskolába, Marek Pista történetesen, aki osztálytársam volt, s tanító úr nagyon kedvelte, mert jó torka volt, szépen énekelt. Felsőbátka és a Hangya Szövetkezet között Pálmai úr háza árválkodott. Fia az apám inasa volt. Visszafelé jövet a derék kovácsmester éppen az udvar vizében totyogott gumicsizmában. Apám odaköszönt neki: — Jó reggelt, mester úr! Nagy víz volt, de elmegy lassan! — Tudja, olyan víz kellene már, hogy csak a kémény látszana ki! — dühöngött. — Akkor magát is elvinné — nevetett apám. — Nem bánnám én azt se!
