Irodalmi Szemle, 1999
1999/1-2 - Ján Smrek: Akkord (vers)
Ján Smrek Akkord A Kilencedik szimfóniát hallgatva Már száz esztendeje, hogy megalkották. Az öröklét zeng, érzed? E kiköszörült penge sosem volt még rozsdás, mindenkor simán hatol a mellkasba, s az erdőn ezeréves faun sípol folyvást, s mindig szelídséggé varázsolja a mérget. Ahogy a fák fejlődnek egymás mellett, fent összedugva koronájukat, úgy nő erdő a művész keze alól, mihelyt a húrokba kap. Éjfél van, ím, üti az óra is, hogy értsük, erre őrök éberkednek, de itt nagy tűzvész dúl, mit senki el nem olthat, heve százados uralkodója az ember-végzeteknek. Mért kívánnak strázsálni bennünket, mikor az égést lényünk maga kéri, mikor csupán a máglyarúdhoz kötötten tudunk szabadon élni? Ne hagyjátok a tüzet kihunyni, hegedű, el ne bágyadj, oly eszköz vagy, amit fülünkhöz nyomkodunk, mint parti csigaházat. A tenger hangja örök, s ma már biztos, te szólsz vele, Ludwig van Beethoven, tisztaságban a tengerrel vagy testvér, a habokból nem Afrodité kelt, azokból te eredtél. Fordította: Veres János
