Irodalmi Szemle, 1999
1999/1-2 - Duba Gyula: A pártalapítás idétlenségei (regényrészlet)
A pártalapftás időtlenségei bula rasát tartja az egyedül lehetséges megoldásnak! — mutattam be új ismerősömet. Sorra kezet fognak vele. Barabás arcát nem láttam boldogabbnak, kit hozol a nyakamra?, gondolhatta magában, de szokásához híven semmi jelét nem mutatja annak, amit gondol, míg alaposabban meg nem ismeri a helyzetet. Püspöki Béla magába húzódva figyel, Szelepcsényi azonban mintha már várt volna, mohó tekintettel nézte a bárót, és a jelek szerint kiváló alkalomnak érezte, hogy a visszafojtott támadókedvét ismét szabadjára engedje. — A történelem folyamán még senkinek sem sikerült tiszta lappal kezdeni valamit — oly gyorsan jegyezte meg, mintha azonnal felismerte volna, hogy Mittelhauser állítólagos elmélete az ő érdeke ellen szól —, a múlttal ki kell egyeznünk, bűneit elítéljük, erényeit felmagasztaljuk. Amíg emlékezünk, nincs tiszta lap! Mondhatnánk, hogy az ember emlékező állat. Nem felejt! Bár az sokaknak jól jönne, feloldaná őket a felelősség súlyos terhe alól. Sokan szeretnék... örülnének neki, de hát a múltból nemcsak emlékeink fakadnak, hanem a felelősség kötelessége is... Amikor a közelmúltra gondolunk, az első kérdés, amely eszünkbe jut így hangzik: ki felelős...?! Hogyan történhettek a dolgok, ki feleljen...? Barabás figyelmesen hallgat, gyanakodva, sőt kissé utálkozva nézi az idegent, ám mintha érdeklődést is tanúsítana iránta. Barabás néha nagyon bonyolult. — Figyelemre méltó ötlet, mondhatnám, érdekes... — időnként valóban lenyűgöz a megfontoltságod, Barabás, biz’ isten úgy tűnik fel, hogy ebben a pillanatban még nem tudod, mit mondasz a következőben! —, sőt, egyenesen pompás gondolat, elfelejteni, ami volt, és arra gondolni, ami lehetne! S nemcsak így gondolkodni, hanem eszerint cselekedni! Tehát úgy gondolja, uram — a megszólítással megtisztelte, bár amennyire ismerem őt, pontosan az ellenkezőjét gondolja, ha ez a pasas báró, akkor én a dalai láma vagyok! —, úgy véli, hogy egyszerűen elfelejtjük, kik voltunk, és azok leszünk, akik lenni akarunk?! Az akarat... igen... a múlt néha gáncsolja az akarat szabadságát, igen... amit állít, abban életképes bölcsesség rejtőzik, báró úr! — Tagadhatatlanul némi gúny is érződik a hangjában, fensőbbséges malícia, inspirálja Szelepcsé- nyit. — Tökéletesen elrejtőzik — vigyorog ironikusan, láthatóan megszabadul belső feszültségétől, hogy gúnyolódhat —, irgalmatlan mélységbe rejtőzött, talán nem is lehet onnan kibányászni...! — Istennek van joga felejteni... — szólt váratlanul szigorúan a fűtő, ellentmondást nem tűrő hangon —, egyedül csak neki, mert a felejtés megbocsátás... — Nem hitték, hogy közbeszól, mi mindent összeolvashatott a kazánház melegében, agyát megemésztetlen elméletek feszegetik. — A megbocsátás pedig isteni jog! Egyedül ő jogosult, hogy ne törődjön a felelősség kérdésével... Mittelhauser báró még nem is szólt, s máris vihart kavar. Magában talán