Irodalmi Szemle, 1999
1999/1-2 - MARGÓ - Máté László: Új kihívás előtt... Ötvenéves a Csemadok
MARGÓ magyar glóbusz terepismerete. Mert minden cselekedet mögött sokáig ott kísértett a félelem, ami a szülőfalumban például még az ötvenes évek elején is abban nyilvánult meg, hogy ha a községben megjelent egy teherautó, mindjárt ott dobolt az emberekben a rettenet: folytatódik a kitelepítés! Mindezek ellenére: gyarapodtak a közösségek, bővült a magyar iskolahálózat. Az is megesett, hogy olyan faluban is magyar iskola nyílt, ahol az első köztársaságban nem volt. Ebben az esztendőben a (cseh)szlovákiai magyar oktatásügy is ötvenéves. Arról kevés szó esik, hogy iskoláink létrejöttében és megtartásában a Csema- dok szerepe elvitathatatlan. Akkor még természetes volt, ha egyik itteni magyar megkérdezte a másiktól: „... és a te gyermeked miért nem jár magyar iskolába?” Csak később lett belőle „magánügy”, mintha az embernek nem lenne kötelessége az őt felnevelő közösséggel szemben...?! A Csemadok fokozatos gyarapodása egyben a szlovákiai magyar közösség gyarapodása. Bizonyítják ezt a népszámlálás adatai, a kiszélesedő magyar iskolahálózat, valamint a szlovákiai magyar kulturális és irodalmi élet. A közösségépítés daliás időszaka volt ez, amely — legalább átmeneti időre — gátat szabott az asszimilációnak. Most már kimondhatjuk: a Csemadok csúcsideje a hatvanas évek második felére esik, ahogyan a szlovákiai magyar oktatásügy kulminációs időszaka is ekkor volt. Azóta a nyílt és rejtett asszimiláció ezerfejű hidrája hihetetlen veszteségeket okozott sorainkban. A Csemadokról nem éppen szándék nélkül terjesztett torzításokban gyakran jelennek meg együgyű, komikus figurák, mintha hasonló páriák alkották volna az egész Csemadokot. Közel negyvenéves Csemadok-tagságom alatt százakkal, ezrekkel találkoztam, akik a maguk, családjuk és a közösségért végzett munkában csodás tetteket vittek véghez, és az emberi méltóság védelmében bátor helytállásról tettek tanúságot. Most csak két nevet emelnék ki, a legnagyobbak közül. Az egyik kisebbségi létünk „vox humana”-jának a megfogalmazója és megvalósítója — Fábry Zoltán; a másik, „odaátról”: Czine Mihály. Fábry Zoltán nemcsak „örökös” elnöke volt a Csemadoknak, hanem állandó ösztönzője, támogatója — erényeinek és hibáinak a fáradhatatlan számba vevője. Az ő részéről megnyilvánult odafigyelés a szlovákiai magyar kultúra minden moccanására, sikerére, kudarcára közösségi életünkben a mai napig párját ritkítja. Mert ő hű krónikásként mindent számon tartott: a kezdeményezéseket, sikereket, megtorpanásokat és a reményvesztéseket is. írt, üzent, bíztatott. A mai napig több közösségünk őriz Fábry Zoltántól kapott levelet, postai levelezőlapot, fényképen kinyilvánított elismerést, köszönetét. Stószról gondos apaként figyelt közösségünkre a Dunától a Tiszáig egyaránt. A másik: a napokban elhalálozott Czine Mihály, aki „csak” tiszteletbeli tagja lehetett a Csemadoknak, de ő több volt annál, sokkal több. A Csemadokhoz és az itteni közösséghez fűződő kapcsolata egy külön tanulmányt, krónikát érdemelne. Mert annak ellenére, hogy őt egyaránt magukénak vallották az er
