Irodalmi Szemle, 1999
1999/1-2 - NYELV ÉS ÉLET - Balázs Géza: Eszmei törekvések a nyelvművelésben
NYELV ÉS ÉLET lmak kiegyensúlyozottabb története miatt fokozatosak, csekélyebb intenzitá- súak voltak (Fodor 1997. 257-8). De ne feledkezzünk meg századunk nagy nyelvújításairól sem: ilyen az 1922-ben Kemál Atatürk nevéhez köthető eredményes török nyelvreform, amely rövid idő alatt átalakította az írásrendszert, vagy az 1976-os görög nyelvreform, amelynek a nyelv és az írásrendszer demokratizálása volt a célja. 2 A nyelvre vonatkozó reflektálásból „gyengédebb”, líraibb törekvések is fakadnak, ez pedig a romantikához kapcsolódó hagyományápolás, kultiválás (művelés, megkedveltetés). Ennek mélyén a múlt értékeinek megbecsülése, védelme álL Az ortológus (a régihez ragaszkodó) törekvéseket ugyancsak ide sorolhatjuk Ehhez az eszmeáramlathoz tartoznak az olyan kijelentések, hogy a „régi értékes, a mai kevésbé értékes”, a „tiszta múlt”, „a nyelv romlik”, „a nyelvjárások pusztulnak” stb. Egyszerű képlettel: a régi — értékes, a mai — kevésbé értékes (értéktelen). Ehhez egyébként nincs szükség tudományra sem, ez az attitűd jellemzi pl. a japánok nyelvhez való viszonyát — holott nem is beszélhetünk japán nyelv- művelésről. A magyar nyelvművelésben a sok példa közül csak Révai Józsefet említem, aki a Halotti Beszéd első közreadója is volt, s az ómagyar nyelvemlék nyelvhasználatát mint követendő példát ajánlotta. 3. A polgári társadalmakban, a nyelvművelés kezdeti fokain átlépve, cizellált, többirányú törekvések jelentek meg a nyelvvel, nyelvhasználattal kapcsolatban. Ennek egyik jele a „panaszkodás” (panaszkodási hagyomány, Heltai—Nagy 1997. 397.), vagyis a túlzott félelem és óvatoskodás, amely a nyelvtisztításban, nyelvvédelemben, szélsőséges esetben a purizmusban ölt testet. Ezt az irányzatot jellemzi leginkább a „helyes-helytelen” formák elkülönítése, a központi „norma” fetisizálása. A purista törekvések nemcsak szabályozást, hanem sokszor túlszabályozást is eredményeznek, amelyeknek a következménye lehet a természetes nyelvi tabukon túl mesterséges tabuk, azaz nyelvi babonák alkotása, a beszélő oldaláról pedig a hibázástól való félelem, amely túlszabályosított alakokban, normatúlteljesítésben, hiperurbaniz- musokban nyilvánul meg (Trudgill 1997. 86.), illetve a „nyelvi sámánkodás”, az önjelölt, sokszor jóakaratú nyelvvédők, többnyire laikusok szereplése. Ezek a törekvések is igen régre nyúlnak vissza. 1662-ben alakult meg Angliában a Royal Society, ennek már volt nyelvművelő bizottsága, bár ez rövid idő után beszüntette működését. 1712-ben Jonathan Swift, a Gulliver szerzője az angol nyelv megjavítására tett javaslatot, mivelhogy az angol tele van „barbarizmusokkal” (szórövidítésekkel), és egyre romlik (Fodor 1997. 258). 1635- ben jött létre a francia akadémia (Akadémie Francaise), amely a harcos frankofón nyelvművelés erős bástyája lett. Századunkban sok egyéb ország mellett Finnországban és Csehországban figyelhetünk föl a nyelvféltésre. A purista törekvések közé sorolhatjuk a Magyarosan folyóirat működésé
