Irodalmi Szemle, 1999
1999/1-2 - NYELV ÉS ÉLET - Deme László: Anyanyelvűnk szolgálatában
NYELV ÉS ÉLET eredményeinek, hanem önálló és felelős figyelője — ha kell, karbantartója — egy fontos és kényes gépezet működésének, működtetésének. Az embertan nem részterülete az állattannak, a pszichológia, etika, szociológia sem az etológiának, és az orvostudomány sem alkalmazott ága a biológiának. Sok stúdiummal érintkezve, sokak határán, a sokfelé függés függetlenségével, önálló stúdium mindegyikük. így az anyanyelvészet is: sokféle „-isztikával" érintkezve, számos „-izmus” eredményeit magába olvasztva, de önálló — történelmileg kialakult és szervesen máig fejlődött — sajátos feladatokkal működő tudományág. Az, hogy nem csupán regisztrál és konstatál, hanem értékel és minősít is, nem alárendeli a „tiszta” tudományoknak, hanem legalább melléjük helyezi, kiemelve társadalmi felelősségét. A társadalmi szükségérzet és a kutatói felelősségérzet találkozásából jönnek létre mindenütt az anyanyelvi mozgalmak, a nyelvművelő egyesületek. Mert a nyelvészek, a szakemberek rá tudnak mutatni a tévutakra, ki tudják jelölni a helyes irányt; de a nagyközönség — pontosabban: a nagy közösség — akarata és tevékenykedése nélkül semeddig sem jutnának. Ez a felismerés hozza létre, itt is, ott is, a szakamberek és a szakmán kívül állók együttműködésével, az anyanyelvet ápoló egyesületeket. Tulajdonképpen mindegyikük laikusmozgalom, így, egybeírva: az anyanyelv értékét felismerő, a vele kapcsolatos gondokat érző s az ebből eredő feladatokat megoldani kívánó nyelvhasználók egyre összehangolódóbb közössége. Szakemberek: magyar nyelvészek, anyanyelvűnknek legmagasabb szinten működő kutatói és oktatói, nemkevésbé magyar szakos tanárok segítik a munkáját, nehogy laikusmozgalomból laikus mozgalom váljék, így, különírva. De életet csak a szakmán kívüli széles tagságuk adhat nekik; azok a legkülönfélébb foglalkozású felnőttek és fiatalok, akiknek módjuk van saját szűkebb környezetükben — persze önmagukon kezdve — azért küzdeni, hogy — Kazinczyt idézve — ...a nyelv legyen hív, kész és tetsző magyarázója mindannak, amit a lélek gondol és érez”. 5 . Miért beszéltem itt és most ilyen hosszan — s talán ebben a körben némileg fölöslegesen is — nyelvről és anyanyelvről, tudományról és nyelvtudományról, nyelvhasználatról és nyelvápolásról? Azért, mert Jakab István kollégánk és barátunk személyében olyan férfiúnak ünnepeljük kereken hetvenedik születésnapját (és — szerencsére — nem: születésének hetvenedik évfordulóját), aki ebből a szép hosszú időből jó négy és fél évtizedet töltött el anyanyelvűnk szolgálatában. Nem is akármilyen szerepkörökben és posztokon. Kezdte a grammatika oktatásával középiskolás fokon; majd hamarosan a felsőoktatásban folytatta, tanárok tanáraként; s ehhez társult nemsokára a beszélők szélesebb rétegeinek szánt nyelvművelő és ismeretterjesztő publikációs tevékenység, majd a mozgalmiság vállalása. Szorgalmazására alakult meg, először a Csemadok nyelvi szakbizottságaként az a mag, amelyből éppen három évtizede kinőtt a Csehszlovákiai Magyar Nyelvművelő és Nyelvjáráskutató Társaság; amelynek először főtitkári, majd lappangásba szorításának feloldódása
