Irodalmi Szemle, 1999

1999/1-2 - NEGYVEN ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Elek Tibor: Az Irodalmi Szemle a kilencvenes években

Negyvenéves az Irodalmi Szemle

S ezzel máris a kritika, tanulmány, esszé műfaj szemléjéhez értünk. A szlovákiai magyar irodalom évtizedes kritikaszegény állapotán lényegileg nem sikerült javítani, sőt a Szemle korábbi kritikusai mintha még kevesebbet írtak volna, mint az előző években. így rendszeresen jelentkező kritika rovatról nem is beszélhetünk, igaz, rovatszerű szerkesztési elvekről sem. Az egyetlen, a lapban kibontakozó tehetséges fiatal kritikus, a szerkesztő Csanda Gábor sem követte figyelemmel következetesen a kortárs irodalmat, s egyelőre inkább az öntudatos, magabiztos kijelentéseivel tűnt fel, mint hozzáértéssel és szak- szerűséggel. Sokkal erősebb volt ezekben az években a Szemle a múlttal való számvetésre törekvő, az aktuális közép-európai, csehszlovákiai, kisebbségi helyzetet tudatosító, elemző, az irodalommal való elmélyültebb, tudományos gondolkodást képviselő tanulmány, illetve esszé műfajban. Köszönhető ez részben a cseh, szlovák, illetve magyarországi szerzőknek, a Márai Alapítvány által szervezett konferenciák előadóinak, de olyan helyi szerzőknek is, mint Hizsnyai Zoltán, Csanda Gábor, Balla Kálmán, Turczel Lajos, Tőzsér Árpád, Fonod Zoltán, Kulcsár Ferenc, Alabán Ferenc, Mészáros András filozófiai, Hizs- nyan Géza színházi, Lanstyák István nyelvismereti, nyelvvédelmi írásai és a térség modern képzőművészetével foglalkozó, illetve az egyes számok illusztrátorait bemutató írások még tovább tágították a lap szemhatárát. A legnagyobb visszhanggal járó írásokról, vitákról (gondolok itt elsősorban a Fábry-revízió körüli cikkekre, a Csanda—Fónod—Turczel vitára, a Tóth László—Rácz Olivér vitára) sajnos nincs időm érdemben szólni. Annyit hadd jegyezzek meg mégis, hogy mindháromra csak a grendeli Szemle második évében, egy év viszonylagos csend után került sor, ezért elindítói, főként Hizsnyai és Csanda provokatív magatartásában látnunk kell a végre valamit tenni akarás pozitív vágyát is a múltfelejtéssel szemben, az újraértékelés érdekében. Bármi volt is a konkrét téma és a vitatételek, mindhárom kérdéskör ugyanabba az irányba mutatott: a csehszlovákiai magyar irodalom önszemléletének, értékrendjének revíziója felé. Különösen Hizsnyai esszésorozata vetett föl ezzel összefüggésben fontos, megkerülhetetlennek látszó kérdéseket, szempontokat, de a szerző kíméletlen szókimondása, bántó őszintesége, esetenként faragatlan és meglehetősen militáns modora feltehetően elriasztotta a potenciális vitapartnereket. A Fábry körüli vita pedig egyre inkább túlfutottá és pótcselekvés jellegűvé vált. Túl sok figyelmet és energiát kötött le, Hizsnyai is belemerevedett lassan a Fábry-mítosz rombolójának szerepébe, vitapartnerei egyetlen vele kapcsolatos megjegyzését sem tudta szó nélkül hagyni, jellemző, hogy még a Tőzsér-féle Szemlében is vissza-visszatér a témához. Miközben hónapokon, éveken keresztül folyt a „fábryzás”, talán maguk a szerkesztők sem vették észre, hogy a legfontosabb, a csehszlovákiai magyar irodalom közelmúltjának, jelenének újraértelmezése és újraértékelése valójában elmaradt. Hiába tették közzé már az 1991/2-es számban Balla Kálmán Költészetünk két évtizede és Zalabai Zsigmond Verstörténés, kritikatörténés című dolgozatát, az elemző vizsgálódás nem folytatódott, az eltérő