Irodalmi Szemle, 1999

1999/1-2 - NEGYVEN ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Szeberényi Zoltán: Az elhivatottság tudatában

Negyvenéves az Irodalmi Szemle

kát. Koncsol a kritikai élet szervezésével és elméleti megalapozásával tűnt ki. Verselemzéseivel, esszéivel követendő példával szolgált a hetvenes évek fordulóján feltűnő kritikusoknak. Jelentős szerepe volt abban is, hogy irodalmunk a hatvanas évek második felére megalapozta és kimunkálta önmagáról való tudatát, felállította, lényegi jellemzőit tekintve körvonalazta értékrendjét. Az Irodalmi Szemle köré szerveződő irodalom átlagában is, de főként csúcsaiban figyelemre méltó művészi színvonalon hozta eredményeit. Kettőjük szerkesztősége idején erősödött fel a provincializmus elleni harc, a lokálpatriotizmus álarcában rejtőzködő dilettantizmus leleplező bírálata. Az ablaknyitás szorgalmazása a közeli és távolabbi szomszédok irodalma és kultúrája felé. A világgá tárulkozás igénye, vagy ahogy Tőzsér Árpád megfogalmazta, ez a „világigény” azonban nem csökkentette, hanem tágította, sőt nemesítette, eszközeiben, gondolatanyagában mélyítette a néphez, a tájhoz, a felnevelő emberi közeghez való kötődésen alapuló önismeretünk és önbecsülésünk kereteit. Nagyvonalú elképzeléseiket, feladataikat, ötleteiket, közeli és távlati terveiket mindketten sokszor és sokféleképpen megfogalmazták. Jellemzőül talán elég idézni Tőzsér szövegében megfogalmazódó elképzeléseiket, melyek a Szemle egyik ünnepi matinéja alkalmából született:

— Figyelni és közölni a világirodalom általunk befogható értékeit.

— Ismertetni, értékelni, fordítani Közép-Európa népeinek irodalmát.

— Különös figyelmet fordítani ama szomszéd népek irodalmára, ahol magyar nemzeti kisebbség él.

— Hangsúlyozottan ügyelni és közvetíteni a cseh és a szlovák irodalom értékeit, az irodalmi és tudományos élet fejleményeit.

— Az Irodalmi Szemlét mint a szlovákiai magyar irodalom egyetlen havilapját az egyetemes és a hazai magyar irodalom fórumává, műhelyévé, felnevelő közegévé tenni.

Mindezek előrebocsátását, hangsúlyozását azért tartottam elkerülhetetlennek — vállalva az előttem szóló gondolatai ismétlésének kockázatát —, mert csak így érzékelhető a maga teljes valóságában az a helyzet, ami 1968 után előállt. Amikor 1968 szeptemberében — irodalmon kívüli okokból — Duba Gyula került a lap élére, újdonsült főszerkesztőként a szlovákiai magyar irodalom nélkülözhetetlen fórumát, egy szilárd koncepcióra épülő, szervező-alakító, fiatal tehetségeket felnevelő, kibocsátó, önismeretünket folyamatosan gyarapító, öntudatunkat és identitásunkat erősítő, a szlovák, a cseh és a szomszéd népek irodalmát, kultúráját közvetítő, anyanyelvűnket védelmező, értékteremtő és értékformáló, stabil és jelentős számú olvasótáborral rendelkező műhelyt vehetett át. Erre gondolva nem tűnik puszta nagyotmondásnak a Szemle első évtizedét hőskornak vagy aranykornak emlegetni. A hetvenes évek fordulójával kezdődő korszak Duba és szerkesztőtársai minden rátermettsége, szinte heroikus küzdelme ellenére sem illethető ilyen fennkölt elnevezésekkel. Most sem belső, szakmai, hanem külső, túlnyomórészt irodalmon kívüli okok miatt. Duba számára már a kezdet fonáksága is súlyos