Irodalmi Szemle, 1998

1998/1-2 - Szeberényi Zoltán: Az esztétikum és a humánum jegyében. Ordódy Katalin jubileumára

Az esztétikum és a humánum jegyében Ordődy Katalin jubileumára

borút követő kataklizmái lehetetlenné tették az elmélyült alkotást, írói hajlamainak ápolását, művészi tehetségének kibontakoztatását.

Kedvezőtlen körülmények között, a sematizmus, a hurráoptimizmus, a kincstári lelkesedés idején, az ötvenes évek elején, a szlovákiai magyar sajtó újbóli megjelenése és megerősödése lehetőségével élve tért vissza kitartóan dédelgetett terveihez. Pozsonyba kerülve egy könyvkiadó propagandistájaként próbált újra otthonra lelni az esztétikum, a szellemi értékek régióiban. Újból versekkel kísérletezett. Első nyomtatásban megjelent verse családi vonatkozású (Fiamnak, 1953), amelynek az Új Szó adott helyet. Ez a lap később is közli lírai reflexióit, de versei jelennek meg a Szabad Földműves, a Dolgozó Nő, a Fáklya stb. hasábjain is. Barátai és írótársai, főként Tóth Tibor azonban az elbeszélő műfajok művelésére bíztatták, különösen az Évi, Pisti, idesüss (1956) címen két kiadást is megért verses meséi nyomán. A kötet sikere az írónő verselési készsége mellett epikai hajlamait is bizonyította. Nem véletlen, hogy alkotói tevékenysége az ötvenes évek második felében fokozatosan a prózairodalom műformáira terelődött át. Különösen a kulturális és irodalmi publicisztika változataiban, a karcolat, az elbeszélés műformáiban vált otthonossá, de leginkább a terjedelmesebb epikai műfajok csábították. Első, igazán jelentős írói sikere is a gazdag valóságtartalmú, lassú kifejlésű, emlékező-elbe- szélő alapállású regényhez fűződik. A Megtalált élet (1958) címen megjelent terjedelmes regény szokatlanul kedvező visszhangot keltett a kritikusok és az olvasók körében egyaránt. Az írónő rátalált a műfajra, melyben adottságai a leginkább érvényesülni tudnak. Egy nagyarányú tabló keretében felvázolja egy vidéki városka polgárainak sorsát, az 1938-1950 közötti időszak történéseit, életük legégetőbb kérdéseit. A sok szereplőt felvonultató, közvetlen és közvetett tapasztalatokra épülő regény központi alakja egy korán özvegyi sorsra jutó fiatalasszony, Korláth Zsuzsa, akinek életét a háború borzalmai, a béke első éveinek viszontagságai határozzák meg. Passzívan sodródik az eseményekkel míg emberi öntudatára-jogaira nem ébred, meg nem találja a hozzá méltó életformát. A sikeres, de korántsem hibátlan regény arról tanúskodik, hogy a kezdő író kitűnően ismeri a kort és a kispolgári közeget, ahonnét merít, de a hatalmas életanyag művészi szelekcióját, szerkesztési feladatait, a sokágú és sok szereplőt felvonultató cselekmény vezetését nem tudta kellő szinten megoldani. A mű mégis meghatározta az írónő további pályáját, s a kritika is egyértelműen a regény műfajának művelésére bíztatta. A folytatás nem sokat várat magára, Nemzedékek (1961) címen az ún. nagyregényre tesz kísérletet. A mű — támadható felületei ellenére — súlyban és jelentőségben egyaránt fontos helyet foglal el Ordódy Katalin írói fejlődésében.

Hatalmas időbeli távolságot befogva nemzedékek sorsában idézi fel a múlt és a közelmúlt, a jelenhez vezető út eseményeit, társadalmi és történelmi ösz- szefüggéseit. A regény ihlető motívuma a lázadás (a kiadói előrejelzés még Lázadók címen hirdette), a sorsukból, társadalmi kötöttségeikből kitörni aka