Irodalmi Szemle, 1998

1998/1-2 - Aich Péter: Az ufo-sztori (sci-fi)

Az ufo-sztori

az volt a probléma, hogy nem tudta, miként csípje meg magát fénytömeg létére, s ha azt mégis valahogy megteszi, vajon miképpen reagál erre, fájdalmat érez-e vagy megvillan, esetleg fölrobban a szelencével együtt és... Szóval ezt nem tudta eldönteni s inkább nem próbálkozott, nehogy végzetes legyen a kísérlet. Annál inkább, mert kisugárzó fényességében furcsa alakok jelentek meg, s ez lekötötte figyelmét. Észrevette, azaz ezt is csak úgy utólag rekonstruálta, hogy ezek a különös alakok eléggé rendhagyóan mozogtak. Mindig csak oda-vissza, meghatározott pályán, igaz, néha eléggé kacskaringósan mint a villanyáram egy összekuszált drótban és sosem végeztek helycserét, ahogy ez nem csupán a fociból ismeretes, mintha csak arra ügyeltek volna, hogy még véletlenül sem érintkezzenek.

Ez az Iksz világ, villant át fényagyán, majd váratlanul hangosan is kimondta, X. Kálmánnak legalább úgy tűnt, hogy hangosan mondja, hogy igen, ez az Iksz világ, de sehogy sem értette, miért mondja ezt és kinek, hiszen nem szokott önmagával beszélgetni, ezek a meghatározhatatlan alakok meg nem úgy néznek ki, hogy értenék őt; miért is értenék éppen az ő nyelvét?

Értünk téged, szólalt meg újra váratlanul X. Kálmán és megint nem tudta, mi okból mondja ezt, valami idegen kényszer szólaltatta meg és az volt a gyanúja, hogy az egyik meghatározhatatlan alak fölágaskodott. Pedig amikor jobban odanézett, láthatta, hogy nem ágaskodott, vagyis csak az egyik tagját emelte a magasba, azaz, X. Kálmán már teljesen belezavarodott, olyan volt az mint egy anténa és mintha az megpendült volna vagy mi a fene. Teljesen érthetetlen volt az egész, hiszen ki látta már, hogy egy anténa adóhullámokat sugároz ki. Csakhogy ahányszor ezt a pendülést látni-hallani vélte, X. Kálmán akarata ellenére megszólalt, s olyanokat mondott, amiről halvány gőze sem volt. Lassan megértette, bár erősen kapálózott ellene, hogy így kommunikálnak vele, önmagával mondatják a választ, ha ezt éppen szükségesnek tartják. Ez annyira elcsigázta, hogy már alig állt a lábán, jobban mondva fényintenzitása a szelencében jócskán alábbhagyott és nyöszörögve csak ennyit dadogott: Most szünetet tartunk, addig pihenj.

Nagy üres semmi következett, amiről — természetesen utólag — arra következtetett, hogy mély álomba zuhant. Amikor újra eszmélt, az volt az első gondolata, hogy vécére kéne menni, ahogy ezt reggelente megszokta volt, de beleütközött a zárt szelence falába és fény létére hevesen cikázni kezdett benne a beesési és képszög törvénye szerint.

Ne hemzsegj, mondta, most lassítóba kell menj. X. Kálmán immár szinte világosan látta, már tudniillik a sok különböző fény ellenére, mert agya kissé hóbortosán reagált, észjárása zavaros volt, mintha hályog lenne a szemén vagy a fölfogóképességén, ezt akkor valahogy nem tudta megfogalmazni, s mindezt természetesen csak utólag rakosgatta össze mint egy cafatokra tépett papírlapot, szóval kuszán, de mégis az tudatosodott benne, hogy ellenőrzés alatt tartják és megint kommunikálnak vele. Hogy a fenébe van ez, gondolta, amit mondanak nekem, azt én mondom ki.