Irodalmi Szemle, 1998
1998/5-6-7 - HORIZONT - Pomogáts Béla: Irodalom az új demokrácia szellemi rendjében
POMOGÁTS BÉLA ják a rádiót, és pusztán az alkotómunkával foglalkozzanak. A magyar közélet utóbbi hét-nyolc esztendeje számos olyan eseményt és jelenséget produkált, amelyet maguk az írók sem hagytak figyelmen kívül. A politikában eluralkodó ellenségeskedés, a fellépő ideológiai és politikai szélsőségek, a közvélemény manipulálására törekvő politikai erők mind megkövetelik, hogy a szellem embere — igaz, nem próféták vagy barikádharcosok módjára — számot vessen velük, megítélje őket, és ha kell, szembeforduljon velük. Az irodalom megváltozott státusa Mindezzel összefüggésben gyengült az irodalom társadalmi, közéleti pozíciója és megbecsülése, megrendült az az „informális mandátum”, amelyet a magyar irodalom hagyományosan betöltött a társadalomban. Ennek több magyarázata lehet. Egyrészt az 1989 után berendezkedő új gazdasági és politikai elit nem tulajdonított olyan fontosságot az irodalomnak (általában a művészeteknek, a kulturális értékeknek), mint a korábbi vezető rétegek, amelyekhez különben nemcsak a pártállami funkcionárius csoportok, hanem a vezető értelmiségiek is tartoznak. Mi több, az új elit igen sok képviselőjét egyszerűen idegesítette az az irodalom, amelyet nem lehet közvetlen hatalmi célok szolgálatába állítani, mások pedig kifejezetten arra törekedtek, hogy az irodalom világában pártjuknak befolyást szerezzenek. Másrészt a nehézkesen szerveződő hazai (nagy)polgári réteg felelősségtudata, mentalitása és kulturális érdeklődése, úgy tetszik, egyelőre nem a Max Weber által megfogalmazott követelmények jegyében alakul, és a jelen magyar irodalom többnyire nem a korábbi polgári fejlődés során fellépő és ebben nyugati mintákat követő mecénásokkal találja magát szemben. A magyar irodalom ezért magára maradt, állandósult, és szinte megoldhatatlan financiális válságokkal küszködik. Időközben sokat változott az irodalom „belső” helyzete is: végbement egy igen erőteljesnek mondható nemzedéki átrendeződés és az ezzel párhuzamos szemléleti átalakulás. Irodalmunkban lényegében a húszas évek végétől kezdve az az irodalmi „paradigmarendszer” volt érvényben, amelyet a Nyugat körül gyülekező, a liberalizmus és a modern irodalom eszményeinek elkötelezett tábor és vele együtt — minden, egyébként éles vita ellenére is — az agrárdemokratikus érdekeket kifejező népi mozgalom valamint a baloldali radikalizmus képviselt. Ennek a „paradigmarendszernek” a törvényeit az a meggyőződés alkotta, miszerint az irodalomnak egy tőle tulajdonképpen független értékrendet kell reprezentálnia és érvényesítenie. Ez az értékrend származhatott a nemzeti közösség képviseletéből és szolgálatából, de származhatott az európai kultúra (és kultúrközösség) iránt vagy a társadalmi haladás ügye iránt tanúsított elkötelezettségből is. Ez az irodalmi „paradigma” érvényesült olyan, egymástól igen sok tekintetben különböző, alkotó egyéniségeknél, mint Kassák Lajos, Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron, Vas István, Weöres Sándor, Pilinszky Tános, Nemes
