Irodalmi Szemle, 1998
1998/5-6-7 - Duba Gyula: Mittelhauser báró tudata (regényrészlet)
Duba Gyula tező tények és események hatására keletkeznek, és tetteink mintegy utóéletet élnek ezekben az erőkben. Folyamatosan jelen vannak az időben, néha búvópatakként elrejtőznek, majd ismét felbukkannak és megrendítenek. Talán Mikulás Drabicius alakja is így él örökké és időtlenül, eszeveszett lázadásáért megölték, műveit elégették, hogy szellemisége nyomait, egész lényét kitöröljék az emlékezetből, mégsem pusztult el. Évszázadokon rejtőzött talán, ma azonban ismét köztünk őrjöng, és a világgal szembeforduló dac és lázadás lángját lobogtatja. Borzongást kelt az emberekben, részt vesz polgármesterek leváltásában, és holnap talán pártot alapít! Akár Mefisztó! A görög mítoszok pusztító szelleme, ördög?, akit Goethe emberré formált a Fausztban. Semmi bizonyíték, hogy története és jelenléte folyamatos és időtlen lenne, korokon át nem hallat magáról, majd egyszerre felbukkan a Prímás téren a tömegben, s éppen Szelepcsényi oldalán, hogy tevékenyen részt vegyen az eseményekben. Mi szándéka velük az időnek? Mily rejtélyes s mégis tudatosságra utaló célszerűség hívja elő őket a nemlét zsákjából, hogy szinte feltámadva élő erőként hassanak az életünkre? Vagy itt ez a csodabogár...! Mittelhauser...! Közepes... házias... neve alapján középhazai lehetne...! Azt állítja, hogy a múltjáról nem tud semmit, éppen úgy valóságon kívüli és megfejthetetlen, mint a múlt századi Caspar Hauser... gondolod, Kolos, hogy ez csak játék lehet...?! — He...hekus volt a fic...fickó... — a költő nyelve nehezen forog, de gondolkozása józan és logikus —, sok mi...mindent tud és kö...könnyen felejt...be- súg...ó lehetett a nyava...lyás...! — Amikor a halállal találkoztam — mondja a báró természetesen és őszintén, mint aki semmi kivetnivalót nem talál abban, amit mond —, megértettem, hogy kívül kerültem a mindennapi törvényeken, és felette állok mindennek, amit az emberek szükségszerűen vagy a saját akaratukból hisznek. Rájöttem, hogy engem nem köt semmi Azt teszem, amit gondolok, akaratomnak nincsenek korlátai. Nagyon korán találkoztam a halállal, majd később is gyakran, míg végül, hogy is mondjam... belém költözött. Azóta semmi sem történt velem. Felejteni kezdtem, míg végül egészen eltűnt előlem a múlt, megszűnt a saját múltam. Gondolom, azért van így, mert aki magában hordozza a halált, annak nincs múltja, a jövő sem érdekli, csak a jelenre gondol, nem érdekli a jövő, tudja, hogy nem létezik, csak a jelen van... — Ha agyoncsaplak... — a költő gyenge hangjában már semmi fenyegetés, csak kimerültség érezhető —, majd akkor találkozol a halállal...! Ha a báró őrült, abból a fajtából való, amely bolondok a világ őrületét testesítik meg. A tökéletes lehetetlenséget, a nagy abszurditást! Nem a szó hétköznapi értelmében és gyakorlati vonatkozásában bolond, hanem filozófiai értelemben, ahogy minden ésszerűtlenség őrületnek tűnhet fel, ahogy a teremtő sem épelméjű talán, ha ilyen világot alkotott! — Figyelj, te...! — Kolos sokat ivott, ilyenkor már részeg máskor, most logikusan vitatkozik, dadogni is elfelejt.— Jól figyelj, báró! Halott én is voltam, aztán feltámadtam, a harmadik emeletről levittem a koporsómat, magamba
