Irodalmi Szemle, 1998
1998/5-6-7 - Duba Gyula: Mittelhauser báró tudata (regényrészlet)
Mittelhauser báró tudata annak értelmetlenségére. Alvó vulkán, nem is füstölög, Kolos most nem dohányzik, csak iszik. Lelkében talán éppen költői képek és kusza verssorok nyomakodnak tudata előterébe, de az is könnyen lehetséges, hogy ebben a pillanatban egy árva gondolata sincs. Vastag falú pohárban két deci fehérbor áll előtte. Erős szálú sötét haja kuszáit, mintha néhány perccel előtte szél borzolta volna, barázdás arca árkaiban, homloka dombvonulatain komor és időtlen közöny terjeng, akár a finom szürke köd a mezőség felett. Zsembery Kolos tétlen szelleme ebben a pillanatban mohón társat keres. Csak akkor bírja a magányt, amikor verset ír. Azonban egyre ritkábban ír. Pedig, ahogy érzelmes kritikusok mondhatnák, lelkében még csengnek pompás rímek és komor dallamok. Képzeletében gyakran suhannak tragikus költői képek, mint fáradt denevérek a sötét toronyban a harangok körül. S valahol a messzeségben szimbólumok csillannak, rávillantják fényüket, és felfedni készülnek értelmüket, készségesen lemeztelenednének, ahogy a kacér fiatal lány fellibbenti szoknyáját, hogy ámulatba ejtő combjai kivillanjanak! Ilyen beszéd bizony romantikus s némileg korszerűtlen líraeszményt sejtet, de ez most mellékes! Az az igazság, hogy Kolos egyre kevesebb verset ír. Látomásait mind ritkábban osztja meg másokkal, magában hordozza őket, mint a hanyag anya növekvő magzatát. S még ritkábban ad hírt gyarapodó pokoljárásairól. Hanem ehelyett inkább éli a költészetet! Tettekkel teremt drámákat, a sorsával ír komor tragédiát. Szelleme ellustult, ám ösztönei szenvedélyesen tombolnak. Mintha könnyebb lenne élni, mint írni! De hát társtalanul azt sem lehet. Nagy magányban nem megy az írás... és az élet is kibírhatatlan... Szép kerek gondolatok, látszatra mély értelműek és a valóságban haszontalanok, nem is Kolos agyában hancúroznak. Ő csak sejti őket, ahogy a reumás érzi hasogató ízületeiben az időváltozást. A szükséget érzi, nem az okot, a hiányt érzékeli! Gyakran körülnéz, honnan lép elő a várva várt társ! Vajon merről bukkan fel a másik, hasonló, mint ő, bár nem költő, semmiképp se szellemi lény, hanem fizikai és naturális, mint egy csavargó vagy akár koldus. Lehetne lumpen elem vagy guberáló, aki szemeteskukákban kotorász, de lehetne néptanító, aki szinte mindent tud az emberiségről, mégsem beszél róla, mert tudja, hogy nem érdemes! Facér újságíró is lehet, csak ne csillogtassa kicsorbult szellemét, igen, lehet egy pocsék és döglődő kisebbségi lapocska szerkesztője, nem bánja, legyen akár kisebbségi tudatformáló, egyre megy...! A Vincellérhez címzett borozóba belép Mittelhauser báró. Bárónak ugyan nem néz ki, inkább lecsúszott funkcionáriusnak a közelmúlt világából. Nyugdíjazott cseh hivatalnok is lehetne. Aztán sok minden más is, ám mindenképpen kallódó egzisztencia! Alakját megfoghatatlan hiábavalóság-érzet, a teljes elbukottság kemény daccal vállalt méltósága övezi. A bukott kormányból kiebrudalt miniszter is lehetne, vagy jószívű családapa, balek, akit a kapzsi rokonság kiközösített és az utcára tett, de akár egykori el- puhult bokszoló is lehetne. Lilásvörös arca és kopasz fejebúbja borba fojtott és lelki gondokba pácolt férfikorra utal. Füle körül a tarkóját övező gyér haja
