Irodalmi Szemle, 1998

1998/5-6-7 - Duba Gyula: Az Irodalmi Szemle a konszolidáció időszakában

ju uverejnil, ale podfa našej mienky nie takú vážnu, ktorá by odvodnila tvrdý a prísny postih vydavateľstva.

Tisztelt Igazgató Elvtárs!

Az Önökkel és a Madách Kiadó igazgatójával, Sárkány Árpáddal folytatott személyes beszélgetésünk és az 1981. 3. 3-án kézbesített SÚTI határozatának megvilágítása alapján fellebbezést nyújtunk be a pénzbüntetés ellen, amelyet Tóth Lászlónak az Irodalmi Szemlében közölt Feljegyzések egy én-ontológiához című verse publikálásáért szabtak ki a kiadóra. Egyúttal kérjük Önöket, vizsgálják meg még egyszer az ügyet, és a megállapított valóság értelmében csökkentsék a kiadó büntetését, esetleg a pénzbüntetést változtassák feltételessé.

Fellebezésünket a következőképpen indokoljuk:

1/ Tóth László inkriminált versének újabb értékelése és elemzése után arra a következtetésre jutottunk, hogy ha a verset elfogulatlanul és objektíven olvassuk, nem találhatunk benne olyan gondolatokat és tartalmi elemeket, amelyeket adekvát módon „ellenséges”-nek vagy „az állami érdekek veszélyeztetésé”-nek lehetne minősíteni. Véleményünk szerint a nihilizmus vádja sem egyértelműen indokolt, mivel ezzel a negatív kritériummal értékelnénk éppen a költő belső bizonytalanságát és kételkedését önmagában, ahogy keresi az igazságot, és megpróbál a szilárd önismeret terén biztos talajra lépni. A nihilizmus kiúttalanságot és gyakran a cinikus tehetetlenség, érzéketlen rezignálás és passzivitás bevallását jelenti. Ám a költő ebben a versben aktív s legalább önmagával szemben felelősséget érez, mert léte gyökereit keresi és kutatja, s illúziók nélkül leplezi le magát. Tény, hogy gyermekkori emlékei, létének kezdetetei nem szépek és romantikusak, hanem nehezek, drámaiak és realisták, s ez sorsának meghatározójává vált. Ezért azt gondoljuk, hogy a vers nem nihilista, hanem a költő valós szkepszissel színezett, őszinte vallomása. Ebből az is következik, hogy Tóth László versét közölni lehetett, amit további elemzéssel igyekszünk alátámasztani.

2/ Tóth L. verse önmagáról tett szubjektív vallomás. Az első részben — „A vendégszoba” — Budapestről ír, ahol született, s ahová időnként most is ellátogat. A város versbeli képe nem valós, reális kép, hanem csak illuzórikus, amely csupán a költő tudatában és képzeletében létezik, s azért van rá szüksége, hogy segítségével — a költői képpel — önmagát fejezze ki. Emellett a várost, a házakat és az embereket nem tárgyakként szemléli, amelyek szétszedhetők és összerakhatok, jóllehet a tudatában össze is rakja őket, szolidáris velük, s magáénak vallja őket. Versével senkit sem akar bántani vagy megsérteni, mert a várost — szülővárosát — magáénak vallja és védelmébe veszi. Itt meg kell jegyezni, hogy egy versből sem ragadhatók ki sorok, szakaszok és egyes költői képek, s nem lehet azokat a vers egészétől elszakítva külön elemezni, mert a költői képek, metaforák és szimbólumok csupán az egész szöveg esztétikai és gondolati kontextusában érvényesek és igazak.

3/ A második részben — „Az itt és ott” — a költő gyermekkorára és apja halálára emlékezik. Ugyanakkor óhaját fejezi ki, hogy önmagában, az íróasztalán és általában rendre törekszik. Biztonságra és nyugalomra vágyik. A lengyel vers részlete a költő gyermekkori emlékeit inter- nacionalizálja. Az idézett költői szöveg apolitikus, és a gyermeki fantázia tisztaságát és változásait mutatja be (a kisfiú ház helyett felhőkarcolót rajzol, madár helyett repülőgépet s a vasárnap motívumára zsúfolt stadiont, magát pedig parányi pontként ábrázolja). A költő azzal az elhatározással fejezi be a verset, hogy végre általánosságban rendezni kellene dolgait, s az utolsó verssorral — „Rendezni kéne, rendezni végre közös dolgaimat” — asszociatív módon összeköti programját a nagy magyar proletár költő, József Attila művével. S itt megint meg kell jegyeznünk, hogy a vers versként olvasandó. Tehát mint olyan szöveg, amelynek átvitt értelme van, vagy többértelmű, semmiképp sem olvasható publicisztikai szövegként, amelynek tartalma direkt és konkrét, értelme közvetlen. Ugyanúgy egyszerre és együtt kell értékelni eszmei és esztétikai szempontból, mert a vers csupán önmagában érthető és teljes értékű.

4/ A harmadik részben — „A múltidejű és Múltidejű ember” — a költő megvallja, hogy 1970-ben pszichiátriai kezelésben részesült. Naturalista realizmussal beszél akkori környezetéről, a páciensek szokásairól és beszélgetéseiről, s az ottani realitást ismét összeköti gyermekkori emlékeivel. A hitelesség érdekében vulgáris kifejezéseket is alkalmaz. Felmerül a kérdés, hogy

AZ IRODALMI SZEMLE 40 ÉVE