Irodalmi Szemle, 1998
1998/5-6-7 - Duba Gyula: Az Irodalmi Szemle a konszolidáció időszakában
AZ IRODALMI SZEMLE 40 ÉVE hűlve olvashatta a rövid szöveget, melynek a jelentése röviden annyi volt: Tisztelt Duba Gyula... a kéményével kapcsolatos lépésekkel már nem foglalkozhatunk, mert a minisztériumunkat megszüntették...! Tőzsér és Koncsol megvált a szerkesztőségtől, más vizekre eveztek. Fiatalok jöttek helyükbe, Tóth László, majd Varga Imre, később Zalabai Zsigmond, Kulcsár Ferenc. Friss szempontok és új szellem költözött velük a szerkesztőségbe, nem szólva munkáikról. Az évfolyamokat fellapozva úgy látjuk, hogy a fiatalok minden nagy és jelentős verse — talán egy, Tóth László Germije kivételével — a Szemlében jelent meg ezekben az években. Gyakran bíráló megjegyzés is ért: túl nagy teret engedek a fiataloknak! De hát mindenképpen előnyben voltak. Nemcsak azért, mert ők képviselték az irodalmi fejlődés és az új irányzatok hangját-szellemét, hanem azért is, mert sokat dolgoztak, termékenyek voltak. A lap vonzáskörét betöltő irodalmárok, költők, prózaírók és különféle szakterületek szerzői úgy ontották a kéziratokat, mint valami szellemi gyár, irodalmi üzem. Volt ebben valami csodálatos és elgondolkoztató! Minél jobban szorult és szürkült körülöttünk a szellemi tér, annál makacsabb indulattal próbálta irodalmunk megvalósítani és kiterjeszteni önmagát. Szinte azt mondanám, minél erősebb kézzel terelték nagy közös utakra az irodalmat, a kisebbségi irodalom annál makacsabbul kereste sajátos, külön utait. Az esztétikai kísérletek avantgárd jellege mellett múlttudata és sorsélményei befolyásolták. A történelemtudat és hagyományőrzés leginkább a „tájszámokban” öltött testet, ezek sikere egészen fantasztikus volt. Volt olyan tájszám, amelyet 4000-5000 példányban jelentettünk meg óriási érdeklődés mellett. A tájszámok jelentősége is kettős: egyrészt feltárják a nagy közös sorsélmények tárgyi és lelki hátterét, számos helytörténeti adalékot felsorakoztatnak, és élő függőségben tartják a múlterőket, a hagyományokhoz való ragaszkodás érzését, ébren tartva a kisebbségi-nemzetiségi öntudatot és identitásigényt. Másrészt viszont számos vidéken élő szerzőt felkutattak és alkotó útra indítottak. A mozgalom keretében vetődött fel a kisebbségi tudományosság kérdése, a kulturális bilingvizmus, a nemzetiségi művészet szélesebb körű értelmezése. Mindez részben eklektikussá, másrészt olvasottá és élő hatóerővé tette a Szemlét. Aligha tévedünk, amikor azt állítjuk, hogy éppen a konszolidáció kemény évtizedében, a hetvenes években lehetett és képes volt arra, hogy a szlovákiai magyar gondolkodás és szellemi alkotó munka élenjáró és hatékony műhelye legyen. Tegyük hozzá, hátterében kiadójával, a Madách Kiadóval, amelyet bízvást tarthatunk számon, mint írásbeliségünk másik döntő jelentőségű intézményét. A visszatekintés óhatatlanul felvet bennem egy személyes kérdést: valójában milyen főszerkesztő voltam — lehettem?! Már az a tény, hogy a tizenöt év során, míg a lapot szerkesztettem, nagyrészt fiatal munkatársakkal dolgoztam, felvet bizonyos elvi-emberi dilemmát! Hogyan jöttem ki velük? Alapvetően nem vagyok autoritatív típus, akaratomat sem szívesen kényszerítem másokra. Parancsolni sem szeretek. Realistának érzem magam, ami megóv at-
