Irodalmi Szemle, 1998
1998/5-6-7 - Duba Gyula: Az Irodalmi Szemle a konszolidáció időszakában
AZ IRODALMI SZEMLE 40 ÉVE szerkesztői koncepciónak még nagy szerep jut a későbbi években. Ugyanakkor a kezdő irodalommal és fiatal írókkal való törődés a folyóiratot egyre fokozottabban jellemzi. Antológiára érett a Vetés-nemzedék, rövidesen (1970) megjelenik az Egyszemű éjszaka , második „fiatal” antológiánk, Tőzsér Árpád válogatásában. Tőzsér előszavát, melyben a válogatás szempontjait és a kötet ars poeticáját megfogalmazza, leközöljük a lapban. Az antológiában a fiatalok szélsőségesen avantgárd fogantatású, tárgyias versei kapnak helyet, s a válogatás bizonyos esztétikai elveket és irodalmi programot is megfogalmaz, amely tág teret nyer a Szemlében. Mondhatnám: a lapban tombol a modernség! (S néha vagy elég gyakran? — a modernista pózok!) Mint már említettem, az irodalmi közéletet a szabadság és a kísérletező kedv jellemzi, cenzúra nincs, mindenért a főszerkesztő felel. S a modern szemlélet nyugatról úgy áramlik felénk, ahogy a szél száll át a határokon, s az esőfelhők hozzák a jótevő csapadékot az óceánok felől. Az elidegenedés filozófiája után elér bennünket a strukturalizmus elmélete, a különféle nyelvi iskolák gondolkodásmódja, majd később hivatalosan is (inkább) támogatott fajtája, a szemiotika. Halványul a költészet társadalmi küldetésének igénye, s a líra szubjektív és énközpontú jellege egyre inkább evidencia lesz. A modern próza is teret nyer, a Fekete szél antológia (jómagam válogattam és előszavát írtam) nagy figyelmet kelt határokon innen és túl. Egészében véve úgy tűnik fel, s joggal, hogy a szellemi reformmozgalom, amely irodalomban-művé- szetekben új áramlatokat és hitelesebb értékrendet hozott, hatvannyolc augusztusa után tovább él, sőt mintha még felerősödne, gazdagabbá-szabadosabbá válna a központi kulturális irányítás abszenciája és a kizárólagos főszerkesztőfelelősség termékeny, bár a káosz jelenségeitől sem mentes rövid (egy-két éves) korszakában. A lap másik fontos érdeklődési területét, a nemzetiségi kérdés problémakörét a szerkesztőség részéről objektivitásra való törekvés és bizonyos — naivitástól sem mentes — jóhiszeműség jellemezte. Fábry mellett gyakori szerzőink Szalatnai Rezső, Gyönyör József és Janics Kálmán. S éppen ők, Sza- latnai és Janics okozzák első komoly találkozásomat főszerkesztőként a konszolidáló hatalommal. Mindkettőjük egy-egy írását eléggé sommásan megkritizálta a budapesti Népszabadság, súlyos eszmei kifogásokat, nacionalizmust és tűrhetetlen szellemi magatartást hangoztatva. Nemzetközi ügy lett belőle. Körülöttünk lapok szűnnek meg, főszerkesztőket váltanak le, szerkesztőket bocsátanak el, az ideológiai prés szorítani kezd Budmericére parancsolnak mint főszerkesztőt, Dobos László még miniszterként visz ki szolgálati Tatra 603-asán, de ő sem tudja igazán, miről van szó. Ott van az írószövetség szűkebb vezetése — Plávka, Mináč, Horov —, s a Magyar írószövetség küldöttsége, Dobozy Imre főtitkár és Molnár Géza, a külügyi osztály vezetője. A Pártközpont kulturális osztályának a vezetője, s akiről akkor még nem tudtam, a Központi Bizottság titkára, Pezlár elvtárs. Ő azonban az ügy közvetlen tárgyalásán nem volt jelen, ezt megelőzte egy előzetes tárgyalás, amelyen ha
