Irodalmi Szemle, 1998
1998/5-6-7 - AZ IRODALMI SZEMLE 40 ÉVE - Fonod Zoltán: Negyven év történelem — avagy Üzenet a gödörből; Ők szerkesztették...
AZ IRODALMI SZEMLE 40 ÉVE kon, változatlanul bízunk abban, hogy a „maradjon ékes szép zászló!” útrava- lója még néhány évnyi, évtizednyi kegyelmi idővel meghosszabbodhat. Az éltető közeg,az alkotók akarata és ragaszkodása, valamint az olvasók, előfizetők megtisztelő hűsége szerint. Az elmúlt negyven év lapszámait fellapozva bárki meggyőződhet ar- róhmindig, minden helyzetben a kultúra jövőjéről volt szó, és van szó ma is. Az indulás alapmotívuma, a „senkik voltunk, a semmiből kellett mindent előteremteni” igazságát azonban ma már elejthetjük. Általánosító jelleggel mindenképpen. Az elmúlt negyven vagy öt ven év (attól függően, hogy a magyarkérdés rendezésétől, tehát 1948 novemberétől számítjuk-e az eseményeket) ma már parancsoló ténnyé teszi a : VAGYUNK! megmásíthatatlan igazságát. És ennek alapján elmondhatjuk azt is, irodalmunk ma már nem a „másodkéz” irodalma, mint a két világháború között, nem az „óriások” utánzása vagy leképzése, hanem öntörvényűén fejlődő irodalom, meghatározó és megbecsült része az egyetemes magyar irodalomnak. Legjobb képviselői munkássága alapján mindenképpen. Az Irodalmi Szemle érdeme és erénye marad, hogy a „semmiből”, a társadalmi lét széléről és a nemzeti megmaradás veszélyhelyzetéből irodalmunk eljutott odáig, hogy ma már négy nemzedék jelenlétét mondhatja a magáénak. Nemcsak lehetőséget teremtett az alkotók számára, hanem a „kitörés” lehetséges változatai, módozatai megtalásában is segített. Köszönhető ez annak is, hogy a lap szerkesztői soha nem esküdtek egy művészeti, esztétikai kánonra, egyetlen irányzatra. Még a „legüdvözítőbbre” sem... Higgadtságuk, bölcsességük és tapintatuk segítette a születő irodalmat, biztos kézzel irányította irodalmunk „bárkáit” a világszerűség vagy a szövegszerűség, vagy egyszerűen az — irodalom háborgó vizeire. Mindig azzal a reménnyel, hogy a felismert tehetségek célhoz érjenek. Nyugtája, pecsétje irodalmunknak éppen a szerkesztők munkája nyomán nem a szlovákiaiság lett, hanem az emberi egyetemesség. Irodalmunk úgy lett az „emberiségi áramkör” része, hogy képviselői soha nem adták fel írói felelősségüket, nemzeti hovatartozásukat. És azt is tudatosították, hogy „oszloptartók a legfeszültebb, a legexponáltabb ponton, a középen”. A híd két vége, akárcsak Fábry látlelete szerint a két világháború között, ma is hasonló, többnyire a levegőben lóg. Az értetlenségnek, a vissz- hangtalanságnak, a kirekesztő szándéknak, esetenként a hazátlanság érzésének (mert erre is van jócskán alkalom!) nem a kisebbségi író az oka vagy előidézője. A többségi nemzet „mitikus” magyar gyűlölete és képtelen fóbiái, a gyanakvás erkölcstelen és embertelen gyakorlata, a többségi szellemiségnek a nyomora az előidézője annak, hogy a magyarság kisebbségiként ma is csak megtűrt elem lehet Szlovákiában. Az Irodalmi Szemle két emberöltőnyi élete úgy kezdődött, mint a mesék szolgalegényéé, ereje tudatában fogta a vándorbotot és útra kelt. Fantasztikus kalandjai nyomán irodalmi művek sarjadtak és láttak napvilágot. A bizonytalanság és kilátástalanság azonban mindig a kísérője volt. Ármányokkal,