Irodalmi Szemle, 1998
1998/1-2 - Szeberényi Zoltán: Koszorú helyett, Rácz Olivér (meg nem ért)jubileumára
Koszorú helyett Az írói műhely változásainak legmarkánsabb jelei a nyolcvanas években írt novelláin mutatkoznak meg. A változások azokat lepte meg leginkább, akik a prózaíró Rácz Olivért — kissé beskatulyázva — elsősorban társadalmi-politikai ihletettségű, súlyos emberi dokumentumokat, sors- és jellempróbákat megjelenítő regények, elbeszélések alkotójaként ismerték. A lótuszevők fehér szigetén (1984) és a folytatásaként felfogható A mese ára (1987) című kötetek a korábbiaktól sokban eltérő formanyelvű, oldottabb hangvételű, köny- nyed, pihentető olvasmányokkal szolgálnak. Az író e köteteiben egyetemesebb vonatkozású, a nemzetiségi létünk valóságától és problémáitól eléggé távoleső témákkal és mondanivalókkal, távoli tájak és emberek megjelenítésével, artisztikusabb formai megoldásokkal gazdagította novellisztikáját. Minden látszat ellenére azonban ezek az írások sem függetlenek egyéni sorsától. Az egykori magas közéleti beosztásából fakadó hivatalos kiküldetései és turisztikai célzatú magánútjai tapasztalat- és élményanyagát dolgozta fel sajátos hangvételű és atmoszférájú történetekben. Az utazás ihlette ezeket az írásokat, mégsem útibeszámolók, útirajzok, inkább az irodalom gyönyörködtető és megismerő funkcióját fokozatosan érvényesítő, zömében szórakoztató jellegű és igényű elbeszélések, melyek szokatlanul gazdag történelmi, kultúrtörténeti, világirodalmi stb. vonatkozásaik révén részben az ismeretterjesztés feladatát is betölthetik. Az igényes olvasó, aki nemcsak a mesére, az érdekes történetre figyel, hanem az események környezetére, történelmi hátterére, társadalmi összefüggéseire stb. is, kevés fáradsággal érdekes és hasznosan tájékoztató ismeretekre tehet szert London, Párizs, Mexikóváros, Brüsszel, Kairó stb. turisztikai látnivalóiról. S ebben az sem gátolja, hogy a kötetek írásai nem egyforma műgonddal, alkotói igénnyel készültek, jelentős súly- és szintkülönbséget mutatnak. Tematikai tarkaságuk ellenére novellafűzérbe fonódnak, szorosan összefűzi őket az írói szemlélet és értékrend, az előadásmód és hangvétel hasonlósága, helyenkénti azonossága. Összekötő kapocs a különféle alakban megjelenő, mégis azonos hős, a „férfi”, a történetek központi alakja. Egy nemzetiségi értelmiségi (szociológus, orvos, mérnök, diplomata, tanár stb.), aki erősen vonzódik az irodalomhoz és általában a művészetekhez, kiváló helyi ismeretekkel rendelkezik, impozáns műveltsége van — így mindenütt otthonosan mozog, szellemes, több nyelvű beszélgető partner. Vérbeli utazó, aki elámul a világ ember- és természetalkotta szépségein, de gyökereit nem feledi, gyakorta emlékezi szülőföldjét, a várost, ahol magára eszmélt, fel- növekedése körülményeit, szerény környezetét. Nem egy történetnek fő mozgató ereje a múlt és a jelen egybevetése, a gyermekkor nosztalgikus felidézése. Ez a múltidéző és elemző hajlam különösen a nyolcvanas évek második felében erősödik fel. Ezekben az években egymás után jelennek meg műv<-*.i, amelyekben különféle történetekbe ágyazottan a „hadköteles” századunk alapvető történelmi-társadalmi problémái merülnek fel egy érzékeny, tapasztalt, kiművelt emberi tudat tükrében. Az íróilag magas szinten megoldott mű
