Irodalmi Szemle, 1998

1998/3-4 - Bordás Győző: Meg lehet ezt a tébolyt érteni? (novella)

BORDÁS GYŐZŐ

A menetet egy tiszta fekete ősspanyol díszruhába öltözött, fehér lovon ülő lovas vezeti be, utána következnek a matadorok vagy torerók, arannyal dúsan hímzett, különféle színű selyemruhákban, majd a banderillerók, a peonok és a pikadorok következnek lovon, mind díszesen fölöltözve...

— És ezt a díszes kavalkádot, mi itt, fekete-fehérben havazó filmszalagon ugyanígy élvezni fogjuk. Nem is vagy te festő!

Fölszisszentem, mert Klára pikadorlándzsája szíven talált, de mert abban a pillanatban hatalmas piros posztó lebbent meg előttem, szivárgó sebbel ugyan, de támadni kezdtem.

— ...leghátul jönnek — és itt kihagytam, hogy ugyancsak feldíszítve és ki- sallangozva — a nehéz lovak, amelyek feladata lesz az elhullott bikákat és a pikadorok lovait a színtérről kivontatni. Szóval a menet a zene hangjai mellett kivonul az arénába.

— Ezt majd a kaszinó fúvósnégyese fogja szolgáltatni — szúrt ismét közbe, úgy, hogy a pika a torkomba fúródott.

— A fekete lovas pár konvencionális szót mondott.

— Amit akár a rádió is közvetíthetne.

Fújtam, ha még egyszer közbeszól, fölöklelem.

— ...mire az elnök két emelet magasságból ledobja a bikaistállóhoz vezető ajtó kulcsát, megadva ezzel a játék kezdetét.

— És ekkor mi történik? Jön a bika?

— Még nem! Az aréna képe most a következő: legfölül van az elnöki emelvény, alatta az újságírópáholyok, asztalokkal, kényelmes bőrfotelekkel, mert minden bikaviadalról hosszú-hosszú, a legapróbb részletekig menő, az indulatokat is érzékeltető riportokat írnak, elsőként már az esti lapoknak.

— De ha a rádió kiszorította már a lapokat, hova írnak az újságírók? — tántorított meg újból, nem engedve, hogy mondatról mondatra fokozzam az izgalmakat.

— Most vezetik ki a bikát, amelyet előtte nyolc-tíz órán át a sötétben tartottak. A bika a fénytől és az előtte lengetett posztótól kezd megvadulni és rohanni a peon után, aki mindjárt átveti magát a két méter magas kerítésen.

— Na, ez már vígjátékba való — tette hozzá Klára, és gyorsan elfordult.

— Nem vígjátékba való — s tettem volna hozzá, hogy te ostoba —, mert a matadort és a peont felkoncolhatja a bika, de nem volt rá alkalmam, mert váratlanul és észrevétlenül ott termett az igazgatóm, és határozottan rám szólt:

— Pichler, itt nem magyarkodunk és nem politizálunk, megértetted?

— Én csak egy történetet meséltem el — mondtam hebegve, mert a szó, hogy bikaviadal, szerbül eszembe sem jutott.

— Hallottam! De érettségi előtt nem volna jó egy igazgatói megrovó, nemde?

Ez volt számomra a kegyelemdöfés, s utólag végiggondolva az esetet, el tudnám képzelni, hogy egy bikaviadal metaforikusán a politikáról is szólhatna. Még e kellemetlen jelenetet követő történelemórán megértettem, hogy