Irodalmi Szemle, 1998

1998/3-4 - Ötvenéves Grendel Lajos - Tőzsér Árpád: Here Comes Everyman

TŐZSÉR ÁRPÁD

megjelenő gyermek-toposzt: a széthulló egyéniségű megesett varrónő felakasztja magát; árván maradt zabigyerekét, aki korábban a konyhájuk elé állított hóembert az apjának nézte, örökbe fogadja egy éppen válni készülő gyermektelen család. Az Áttételek hősét, a „pszichopatának” és „ellenségnek” mondott, s az öngyilkosság gondolatával kacérkodó szerkesztőt az elvált feleségétől visszaszökő gyermeke készteti fohászkodásra imigyen: „Csak most segíts megtisztulni.” Az És eljön az Ő országa c. regényben (amely eddig Grendel legapokaliptikusabb világmodellje) Richard Wagner, az ügynök már majdnem lefekszik egy szállodai szobalánnyal, mikor hirtelen, egy nyakláncról felismeri a lányban a saját gyermekét, a lány pedig — akinek az anyját Richard Wagner, az „üres égnek és üres földnek” (Pályi András) ez az üres lelkű karmestere annak idején megejtette és elhagyta — lecsatolja a nyakáról „az aranyláncot, és átnyújtja az ügynöknek. — Magának adom — mondja. — Engem úgyis csak zavar, hogy folyton a gazember apámra emlékeztet.” — És a sort az első és utolsó opusok közötti időkből vett példákkal még folytathatnám, de azt hiszem, ennyiből is látható, hogy szerzőnknek, ennek az elsárgult moralitásdrámákból reinkarnálódott, de mára minden morális illúzióját elvesztett Everymannek még mindig van valami „transzcendens” dimenziója, valami rajta túlmutató, belőle kimeredő kiterjedése, aminek ő rendszerint a „gyermek” nevet adja.

Ha persze ennek a rejtett transzcendenciának a felemlegetése ünneprontás, akkor gyorsan ki kell jelentenem, hogy nem akarok ünneprontó lenni, a születésnaphoz ez semmiképpen sem illene, csak el kell mondanom, hogy a nem egyértelműen pozitívan fogadott Grendel-művekben (pl. a Szakításokban s a Thészeusz és a fekete özvegyben) valószínűleg éppen ennek a „transzcendenciának”, ennek a megfoghatatlan hitnek a túladagolása volt a kritikusok fanyalgásának a fő oka.

Ám én, valóban dicsérni jöttem Caesart, nem temetni. El kell hát mondanom azt is, hogy azokban a művekben, ahol ez a „transzcendencia” csak olyan arányban van jelen, hogy nem bontja meg Grendel tulajdonképpeni világának homológiáját, az apokalipszis utáni ember életterének és -idejének az egységes vízióját, ott csodálatos dolgok történnek. A mesterek, Csáth Géza, Cholnoky Viktor és William Faulkner elviselhetetlen negatív utópiái, s a mai pályatársak lepusztult tájai, „sátántangói” után itt az elviselhetőség negatív utópiájának lehetünk részesei. Grendel tudja, hogy a hagyományos emberi egzisztenciának már a lehetősége is oda van, de azt az „oda van”-t a figuráknak, az emberi kapcsolatoknak olyan egyszerre redukált és mégis monumentális rendszerében, regiszterében szólaltatja meg, hogy nem a vég, hanem az átalakulás élményét éljük meg benne. Ez az átalakulás egyszerre tragikus és komikus, s nem lehet tudni, hogy milyen új világminőségeket hoz, de a gyermek toposzában mindenesetre ott van az új minőség megélhetőségének a lehetősége is.

Az igazán nagy, s nagyságában valamiféle abszurd organonok benyomását