Irodalmi Szemle, 1998

1998/3-4 - Grendel Lajos: Tömegsír (regényrészlet)

Tömegsír

meglepetést. A polgármester puhatolózni kezdett, beleegyeznék-e, hogy a falu díszpolgárává válasszanak mint neves egyetemi oktatót. Indítványuk ellen nem emeltem kifogást.

T.-ből nem érkeztem haza túl későn, Lívia fent volt még, s úgy belefeledkezett a munkájába, hogy meg sem hallotta, amikor benyitottam hozzá. Angol nyelvből fordított szakszövegeket, s éppen valami rettenetesen csavaros, jogásznyelven írt paksaméta fölött ült, amelynek lefordításával egy külföldi cég bízta meg. Régóta bámultam tehetségét és türelmét, ahogy mondatról mondatra araszolva, mégis élvezettel birkózik meg a nehezebbnél nehezebb szövegekkel, amelyeket egy fordítóiroda juttatott el hozzá, s ezek engem olyan többismeretlenes egyenletekre emlékeztettek, amelyek csak úgy hemzsegnek a törtszámoktól, exponenciális kitevőktől, a négyzet- meg köbgyököktől. A cégek jól fizettek, az én egyetemi oktatói fizetésem zsebpénznek tűnt az ő havi jövedelme mellett.

Amikor megálltam a háta mögött, Lívia megfordult, fölállt és megcsókolt, én pedig beszámoltam neki Decebálról és a kilátásba helyezett díszpolgárságról. Líviának az volt a véleménye, hogy a díszpolgárság csak gondokkal jár majd. Ha T. díszpolgára leszek, minden nyavalyás ünnepségre meghívnak majd, az új disznóhizlalda felavatására éppúgy, mint a szeptemberi iskolakezdésre. Felkérhetnek, hogy beszéljek majd államünnepeken, és töltsem a Szilvesztert a körükben. Ide fognak járni a nyakunkra minden csip-csup ügyben. Egy perc nyugtunk sem lesz tőlük. Minden harmadik újszülöttnek én leszek a keresztapja, ami kész ráfizetés, ha ugyan nem tönkremenés. Én azzal érveltem, hogy az ilyen megtiszteltetést visszautasítani nemcsak udvariatlanság vagy sértés volna, hanem végső soron meggondolatlanság is. Ha ott akarunk nyári lakot berendezni magunknak, nem szabad rosszban lennünk a helybeliekkel. Lívia belátta, hogy ez is igaz. Decebált illetően azonban még ennél is nagyobb nyugtalanságának adott hangot. Már a puszta tény, hogy a falu díszpolgárának a birtokán egy csontig rothadt hullát találtak, tápot adhat mindenféle mendemondának, s rossz fényben tüntethet föl engem a babonás falusiak szemében.

Mire ezeket az eseményeket meghánytuk-vetettük, éjfél is elmúlt már. Lívia nem volt fáradt, nyaggatni kezdett, hogy játsszuk ma a szirti sas megkergeti a mormotát. Mért mormotát, kérdeztem, legyen inkább nyúl. Lívia azonban ragaszkodott a mormotához, mert egyrészt ahol a szirti sas fészkel, ott nem járnak nyulak, mormotákból viszont minden négyzetkilométerre jut legalább száz, másrészt az csak őrá tartozik, hogy mi akar lenni, s ő nem akar nyúl lenni, ő úgy döntött, hogy mormota lesz, ebbe pedig semmi jogom beleszólni. Jól van, mondtam, legyen hát mormota, de későre jár, s ha most a szirti sas elkezdi kergetni a mormotát, azt nem biztos, hogy az alattunk lakók jó néven veszik majd. Lívia szerint az alattunk lakók kapják be, s akkor levetkőztünk, és Lívia megvetette az ágyat.

— Ide figyelj, Lívia — mondtam ekkor. — Énnekem ma nincs kedvem