Irodalmi Szemle, 1998

1998/3-4 - Grendel Lajos: Tömegsír (regényrészlet)

GRENDEL LAJOS

Tömegsír

( Regényrészlet)

Mozgalmas napom volt. Barátom temetéséről késő délután értem haza lucs- kosan az izzadságtól. A hőség alig enyhült dél óta, az égbolt városom fölé feszülő vásznát a legparányibb felhők is elkerülték. Forróságot leheltek lakásom áthevült panelfalai is, hiába csináltam huzatot, a függöny egyszer sem lebbent meg a kitárt ablakszárnyak előtt. Még mindig arra gondoltam, mekkora szerencse érte a barátomat. Egyik este lefeküdt, és nem kelt föl többé. Élettelen testében a boncolóorvos semmilyen szervi elváltozás nyomát nem találta. Megállt a szíve, ennyi.

Az íróasztalomon fekvő levelet Lívia hozhatta föl, mert bár továbbra sem hajlandó hozzám költözni, adtam neki kulcsot a postaládámhoz is. Messziről felismertem a levél írójának kézírását a borítékon, s úgy döntöttem, a levelet egyelőre nem bontom fel. Az egy darabig ellesz nélkülem is. Ugyanúgy nem romlik meg, ahogy Lívia befőttjei és uborkái sem romlanak meg még sokáig a spájzban. Egyébként is sejtettem, mit tartalmazhat e levél. Nyilván ugyanazokat a szemrehányásokat, mint a többi. A levél írója nem fukarkodott se papírral, se tintával. Szemrehányásai, bűneim felsorolása, lajstromozása, katalogizálása, a bűneim közötti összefüggések mértani ábrái a levél írójának érzékenységéről, neuraszténiájáról és átlagon felüli intelligenciájáról vallottak, ámbár mindegyik levelét túlírta kissé, s pongyolaságuk zavart. A levél írójának mindenben igazat adtam. Már régen arra a meggyőződésre jutottam, hogy mindenkinek igaza van, s aki az igazságot magán kívül keresi, csak téveszmékhez juthat el.

Barátomnak sosem volt szerencséje a nőkkel, de jó feleséget fogott ki, s az apró termetű asszonyka ma délután derekasan megsiratta őt. A gyászszertartás alatt mások is sírva fakadtak, de azért mi, akik nem sírtunk, mégiscsak mi alkottuk a többséget. Valaki azt mondta, így van ez rendjén, a bánatnak nem a sírás a fokmérője. Barátomnak, természetesen, tisztességes polgári neve is volt, de fölösleges lenne elárulnom, mert a történet szempontjából, amelyet elbeszélni készülök, irreleváns. Mialatt a gyászbeszédeket hallgattam, lelkiis- meret-furdalás gyötört, amiért semmi bánatot sem érzek. Az sem mentség, hogy örömöt sem éreztem. Úgy tűnt, az én bánatom a fejemben van, vagyis az én bánatom egy gondolat, amely bánt ugyan engemet, de a gondolatot nem érezheti az ember, hanem csak gondolja, De az is lehet, hogy a meleg és