Irodalmi Szemle, 1998
1998/3-4 - Magyar Március 1848—1998 - Kántor Lajos: Ötven év március
KÁNTOR LAJOS Ötven év március A százötvenből ötven az, amit közvetlenül a magaménak tudok, persze azzal a megjegyzéssel, hogy az előző százhoz való jussomat sem engedem elvitatni. Tudom, mások is számolják márciusokban az éveket; például akik a tavasz érkezéséhez készülődve, „martisorokat”, újabbkori magyar fordításban „márciuskákat” fabrikálnak, árusítanak és ajándékoznak, vagyis miniatűr függőket, nőket köszöntő mütyüröket forgalmaznak évről évre. Az én márciusom nem tűri a kicsinyítő képzőt (nem is igen fordítható románra), és noha ugyancsak évenként ismétlődik, nem kopik meg a használatban. Ezt talán annak (is) köszönhetem, hogy hat évtizedemből alig emlékszem olyan március 15-ére, amikor hivatalból kellett ünnepelnem. Ennek inkább az ellenkezője igaz: hivatalból tiltották az emlékezést. Bár ha igyekszem egész pontosan felidézni a magam ünnepi márciusait, éppen a fél századdal ezelőtti — a még létező Magyar Népi Szövetség játszhatott politikai szerepet benne — országos ünnepnek számított Erdély-szerte, és bizonyára Balogh Edgárék szervezték azt az iskolásokat mozgósító történelmi (és irodalmi?) versenyt is, amelynek szenvedő alanya, vesztese lettem. Veszteségérzetem magyarázatául némi előzményt kell felidéznem. Nem tudom az évet megnevezni, csak abban vagyok biztos, hogy elemista lehettem (de túl az 1943/44-es tanévre eső első osztályomon), amikor olvasmányaim hatására, a még nagyanyám korabeli Gracza György-könyv, a Talpra magyar! „serdültebb ifjúságnak” szóló szövegéből, képanyagából kiindulva, és felhasználva az akkor még közkézen forgó Petőfi- és Kossuth-arcképeket (talán egy Görgey-kép is került valahonnan), valamelyik március 15-én házi kiállítást rendeztem, önmagam és a család számára. Nemrég még kezemben jártak az újságkivágások, ám újra elsüllyedtek dolgozószobám papírrengete- gében. De nem az emlékezetben. Attól fogva számítom, hogy 1848. március 15-e, az 1848/49-es szabadságharc az enyém. Természetesen ezzel a tudattal készültem és jelentkeztem a centenáriumi iskolai versenyre, majd innen (korosztályomból állítólag elsőként) továbbjutva, a városi (megyei?) szakaszon, a még Unitárius Kollégiumként működő Brassai dísztermében eleve győztesnek képzeltem magam. Hát nem így történt. Mint utóbb megtudtam — jóllehet a név még nem sokat mondott nekem — a nálam egy osztállyal fennebb (és