Irodalmi Szemle, 1998

1998/3-4 - Magyar Március 1848—1998 - Tőzsér Árpád: Örököltük-e Kossuth genitáliáit?

„Mindent ijesztő zűrzavarban hagyok itt... Ha a tökömet Robespierre-re, a lábamat pedig (a béna — T.Á.) Couthonra hagyhatnám, akkor talán a Közjóléti Bizottság kicsit tovább élhetne!' Mikor Kossuth (tudjuk: a magyar forradalom Dantonja és Carnot-ja) 1849. augusztus 17-én török földre lépett, szintén ijesztő zűrzavarban hagyta itt Magyarországot. S mivel ráadásul a ge- nitáliáit s a lábát ő sem hagyhatta ránk, mintha azóta is egyfolytában zűrzavarban és tanácstalanságban élnénk.

S ezt a zűrzavart neveztük egy ideig nemzeti szabadelvűségnek, aztán keresztény nemzeti kurzusnak, rövid ideig nemzetiszocializmusnak s nagyon hosszú ideig nemes egyszerűséggel létező szocializmusnak, holott mindig ugyanarról a tanácstalanságról volt szó: 1789 „grand réciť’-jével már nem tudtunk (s nem tudunk) mit kezdeni (s tegyük hozzá, mi, magyarok tulajdonképpen 1848-éval sem!), kaptunk hát fűhöz-fához, kommunizmushoz, fasizmushoz, újabb nagy forgatókönyvekhez, s nem vettük észre (s ez a fejedelmi többes itt most az Emberiséget akarja jelenteni, amelyiknek egyik felét a fogyasztói társadalom kényelme töketlen androgünné tette, a másik felét ugyanaz a társadalom — az éhezés — félhülyévé nyomorította), szóval nem vettük észre, hogy vége van a történelemnek, hogy a „nagy történetek” kora lejárt, s az élet, a túlélés lehetőségét immár a „kis történetek”, az egyszemélyes forradalmak hordják.

Valóban igaza lenne tehát Baudrillard-nak, a társadalmak már nem várnak semmit a forradalmaktól, „a Megváltó eljövetelétől, és még kevésbé bíznak a történelemben”? Nem végeztünk közvélemény-kutatást, statisztikai fölméréseket, nem tudhatjuk hát, mit várnak a társadalmak. Egy dolog viszont az eddigi eszmefuttatásunk ironikus felhangjai ellenére is biztosnak látszik: a francia forradalom társadalmi-gazdasági programját s a demokratikus liberalizmus ideológiáját az elmúlt két évszázadban valóban nem voltunk képesek meghaladni. A kínálkozó alternatívák, a fasizmus, a kommunizmus (ahogy Fukuyama mondja) sorra csődöt mondtak, s ebben a pillanatban nincs olyan jövőképünk, nincsen olyan „grand récit”-ünk, amely 1789-cel vagy 1848-cal dialógust kezdhetne, amelynek emlékezetünk és képzeletünk e nagy történelmi eseményeket a részévé, katalizátorává avathatná.

Közhelyek ezek ma már, de el kell őket ismételnünk, hogy megértsük: miért van az, hogy ha ma 1848-ra emlékezünk, akkor ezt vagy a nosztalgia nyelvén tesszük, vagy a „kis történeteinkhez” (s így, akarva, nem akarva a kisszerűségeinkhez is) alakítjuk nagy forradalmunkat.

Pedig lenne még egy harmadik emlékezés-altermatívánk is (s persze feltehetőleg több is, de most beszéljünk csak erről a harmadikról): emlékezhetnénk mondjuk úgy is, hogy arra emlékeznénk: hogyan emlékeztek korábban a forradalmunkra. Mondjuk 1849. március 15-én. Egy évvel a forradalom kitörése után. S közvetlen az évforduló előtt és után. S hogy mért éppen akkor? Azért, mert abban az időben emlékeztek őseink úgy, ahogy egy forradalomra egyedül méltó emlékezni: győzelmekkel. Március első napjaiban a Felvidéken