Irodalmi Szemle, 1998
1998/3-4 - Magyar Március 1848—1998 - Duba Gyula: A forradalmár arcképe (Gondolatok Rázga Pálra emlékezve — esszé)
Magyar Március 1848—1998 század a koncentráció-és totalizáció kora, a totális háborúkat nyomon követte a totális szervezettség követelménye. A hatalom megmozdulásaiban mindig tekintetnélküli, könyörtelen és kegyetlen, de a múlt században még tisztelt bizonyos erkölcsi elveket és kevésbé volt kiszámíthatatlan. A modern hatalom olyan belső átalakuláson ment keresztül, amely nehézkesebbé, személytelenebbé és kiszámíthatatlanabbá tette, közeg lett a hatalom, minden nap találkozunk vele, mégis valahogy ismeretlen és megfoghatatlan. Olyan erőtér, az élet oly szövete, amely nem csak a földön jár, hanem a levegőben is ott remeg, megtölti az emberek tudatát, nincs tőle szabadulás. Az ellene lázadó helyzete is más, a játékszabályok megváltoztak. A kor átfogóbbá tette és ra- vaszabbul zsarnokká a hatalmat, ugyanakkor a forradalmár esélyeit is eltorzította. Megnövelte a harc kegyetlenségét, elvszerűségét és morális méreteit viszont lecsökkentette. A modern technika és műszaki civilizáció demoralizálta mind a hatalmat, mind a forradalmakat. A huszadik század forradalmai olyan erőket és ösztönöket szabadítottak fel, amelyek a szabadság fogalmát és tartalmát is megváltoztatták. Az emberiség történelme folyamán sosem volt általános szabadság, ezért lehettek forradalmak. Századunkban a szabadság fogalma roppant bonyolulttá vált. Nem csak nemzeteket, népcsoportokat és vallásokat választ el egymástól, megkülönböztetve léthelyzetüket, hanem az emberek közé általában bevezette a fensőbbségesség és elnyomottság, az anyagi erők birtoklásának és birtokon- kívüliségének, a jog és jogtalanság tulajdonlásának a kritériumait. A század forradalmai öntörvényű hatalmi rendszerekbe torkolltak. A szocialista forradalom új létformát hívott életre, a fél világot megváltoztatta, saját értékrendet alakított ki és önvédelme érdekében totális államrendet teremtett. Mindenre kiterjedő szervezettsége végül is fékezte az emberi alkotóerőket, gátolta a fejlődés szabad kibontakozását s ebbe belebukott. A maga ellenében kirobbantotta a faji érték „forradalmát”, a demokráciának is halálos ellenségét, az összecsapás a második világháborúba torkollt. Forradalom és ellenforradalom minőségei jócskán összekeveredtek. A harcokat borzalmas logika kíséri, az emberiség számbeli növekedését egyre tökéletesebb gyilkoló eszközök kísérik, a műszaki haladással növekszik a halottak száma és a pusztítás méretei. Ezzel egyidőben egyre kevesebbet jelent az egyes ember, a forradalmár morálja és lelkülete, hite, meggyőződése és nemes céljai mind mellékesebbek. A forradalmár pedig, mint a közelmúltban Che Gevara, erdőkben és hegységekben bujkál, miközben hajtóvadászatot rendeznek ellene, s a hajtás addig tart, míg le nem terítik őt. Vagy robbanó töltetet köt a hasára és felrobbantja magát a túltömött autóbuszon. Az ember eszköz lett, rendszerek állnak szemben egymással a barikádokon. Idestova egy évtizede lesz, hogy a „demokrácia forradalma” lezajlott. A sze- retetet, megértést és türelmet tűzte zászlajára, az általános szabadságot hirdette, bársonyosnak és gyengédnek nevezte magát, vér nélkül győzött. Bonyolult változásokat hozott, a demokrácia nevében átalakította Európát.
