Irodalmi Szemle, 1998

1998/1-2 - TÁLLÓZÓ - Borbándi Gyula: Peremmagyar. Az emigráns Peéry Rezső halálának huszadik évfordulóján

TALLÓZÓ

Pozsonyban, 1975-ben Padányi-Gulyás Béla visszaemlékezéseinek ismertetése, 1976-ban pedig a húsz év előtti magyar felkelés felidézése. A zsarnokságnak útját álltuk, a két évtized alatt szerzett tapasztalatok értékelésével.

Az Új Látóhatárral kiépült kapcsolatát nagyon komolyan vette. Ezt írásban és szóban többször hangsúlyozta, éreztetve velünk, mily nyereségnek és örömnek tekinti a folyóirat munkájában való részvételét. Egy alkalommal ezt írta: „Nagyon szeretem és becsülöm az Új Látóhatárt, és boldog meg büszke lennék, ha stervesebben és szorosabban kapcsolódhatnék be munkátokba!” Elszomorította, ha arról értesült, hogy nézeteltérések támadtak a szerkesztőségben, ha megingott az általa oly szükségesnek tartott egység, vagy a belső kör valamely tagja félre akart állni. „Rémes jelenség a meghasonlás, a beszűkülés a mi körünkben — írta 1972 júliusában egy levelében. — Miért vetette le nevét Szabó Zoltán után Kovács Imre, akit annyira becsülök és szeretek, a lap éléről? Ez a külső szemlélőre igen rossz hatással van. Inkább tágítani, mint szűkíteni kellene a mi helyzetünkben a szerkesztőbizottságot, a nevek listájának csökkenése belső háborúságra ad gyanút. Minek ez, az istenért?” Ezt kérdeztük mi magunk is, de szuverén lények voltunk, különböző vérmérséklettel, erényekkel és fogyatékosságokkal, a folyóirattal kapcsolatos taktikai meggondolásokat érintő olykor eltérő nézetekkel. Éreztük, hogy igaz és őszinte barátaink, mint amilyen Peéry Rezső volt, mily aggodalommal nézik a mi kis belső csatáinkat, és nem értik, miért nem tartunk össze jobban. Halála után döbbentünk rá, hiba volt, hogy elmulasztottuk ezt a tiszta és nemes embert, kitűnő írót és az Új Látóhatár odaadó hívét formailag is közelebb húzni a folyóirathoz, akár szerkesztői, akár főmunkatársi felkéréssel. Elkéstünk vele, és ez megbocsáthatatlan volt.

Jelentősnek nevezhető tevékenysége a Szabad Európa Rádióban is. Két okból vállalt szerepet a müncheni adóállomás munkájában. Először azért, mert szükségesnek és fontosnak ítélte meg működését, másodszor azért, mert lehetőséget kapott benne arra, hogy szavai eljussanak Magyarországra, a szomszédos országok magyarjaihoz, főleg szűkebb pátriája, a Felvidék magyar népéhez. Az anyagiakról sem szabad elfeledkeznünk, hiszen a rádió — ellentétben az emigráció irodalmi és politikai sajtótermékeivel — honoráriumot fizetett, ami nem lebecsülendő kiegészítő keresetnek számított a szerény könyvtárosi fizetés mellett. Szívesen lett a SZER külső munkatársa, ámbár kezdetben nem kis aggállyal a tekintetben, hogy megmondhatja-e nyíltan és őszintén a véleményét. „Nem ismerem a Ti belső szempontjaitokat — írta nekem 1966 szeptemberében — ... csak úgy gondolom, a kölső — alkalmi — munkatárs megkapja azt a szólásszabadságot, ami nélkül nem érdemes élni.” E levele végén még egyszer megjegyezte, közreműködésének feltétele, hogy „lehet-e a szívem szerint szólni”. A szólásszabadságra nem lehetett és soha nem is volt panasza. Nézeteltérése sem neki a rádióval, sem annak vele nem támadt. Kéziratain soha változtatás nem történt, és törlés is csak akkor, ha szövege a szigorú időhatárokat túllépte. Viszont oly fegyelmezett volt az írásban,