Irodalmi Szemle, 1998

1998/1-2 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - E. Fehér Pál: Domokos Géza: második „esélye”

KÖNYVRŐL KÖNYVRE

gén törekedett arra: a román humanizmus jeleseinek támogatását megnyerve, a romániai nem-románok kultúráját ugyancsak otthonossá tegye a közös hazában a román szerzők kiadásával együtt.

Nem véletlen, persze, hogy Domokos Géza ekkora jelentőséget tulajdonít egy névtelen és gyalázkodó üzenetnek. Egészen biztosan ennél sokkal többet kaphatott. Ő azt a közeget óhajtotta jelezni, amelyben Románia demokratikus esélyei érdekében, s az esély elérésének folyamatát segítve, mit kellett, mit lehetett tenni a két milliónyi romániai magyarság érdekében. Mégpedig úgy, hogy az ország együtt emelkedjen Európa közelébe. Az európai politika látókörébe. A „disznó” Domokos Géza egészen pontosan tudta már öt-hat évvel ezelőtt, hogy az ország lakosságának sorsa oszthatatlan: vagy együtt, vagy sehogyan. Az állampolgár jogait nem kegyként kell osztani, hanem (mivel az úgy nevezett hatalmi jótétemények könnyen visszavehetők, letagadhatok) törvénybe kell foglalni. Ez a törvény azonban a többséget ugyanúgy kötelezi, mint a kisebbséget, sajnos, azokkal a kompromisszumokkal együtt, amelyek az ilyen hosszútávú politikai alkuk sajátja. A Balkán közelében különösen, egyébként a civilizált világ minden táján.

Domokos Géza emlékirata második részének a címe — ismételve az első kötetet — még mindig optimista: Esély. A lehetőség még nem múlott el. A történelmi megbékélés semmi esetre sem egy rövidtávú politikai alku, netán kocsmai cigánykodás, hanem nagyon részletes körülhatárolása annak, hogy a résztvevő és tárgyalni hajlamos felek mit tudnak, mit akarnak vállalni, s a köröttük létező, barátságosnak mindig távolról sem nevezhető közeg mit fogad ebből el.

Domokos Géza hallatlan precizitással gyűjti össze az 1991-es esztendő dokumentumait. Olyan pontosságai, hogy a felületes olvasó netán Napoleon- komplexussal, jobbik esetben nárcizmussal vádolhatná. Ez a látszat. Egy hiányos felépítésű nemzetiségi politikai rendszer mindenkor és szükségszerűen néhány ember személyéhez kötődik. Kivált olyan államokban, ahol a bizánci (moszkvai) hagyomány erős, ahol a törvények alkotásakor a személyes kapcsolatok mindenkor fontosak voltak. (Személyes tapasztalásai szerint, maradtak is...) Az Esély I. és az Esély II. egyáltalán nem Domokos Géza személyes története. Ellenkezőleg: nélkülözhetetlen forrásmunka (ahogy az erdélyi emlékiratírók munkái általában) egy majdan megírandó XX. századi erdélyi (romániai) magyar kisebbségi históriához.

Ebben a kereken háromszáz oldalas könyvben nem csekély helyet szentel a szerző a Romániai Magyar Demokratikus Szövetségen belüli radikális és mérsékelt csoport vitáinak. Világossá teszi, hogy akármennyire tiszteli Tőkés László püspök urat, módszereivel azonban nem akar és nem tud egyetérteni. Ez nagyon nagy tisztelettel megfogalmazott vita, amelyben nem a célok, hanem a politikai eszközök hasznosságáról folyik a disputa. Domokos Géza ugyanis a romániai magyarság problémáit nem az „élet-halál” drámai alternatívájában értelmezte, hanem a Bethlen Gábor által ajánlott esély-kihasználási