Irodalmi Szemle, 1997

1997/11-12 - Gál Sándor : Kétlábú szék (regényrészlet)

Kétlábú szék

végén, azon egy pillanatig elcsodálkoztam, de aztán eszembe jutott, hogy neki nincs is hova hazamennie, holott a repatriált szlovákok kivétel nélkül házat s hozzá birtokot is kaptak annak idején. Hogy aztán ez a kapott ház otthonukká lett-e, az már más kérdés. Nyilván Beke itt volt otthon, ha egyáltalán otthon lehetett valahol is a világban. Egyébként jól elnáspángolt; alig is sikerült elnyernem tőle pár szettet. Adogatásait úgy pörgette, hogy szinte valahányat a hálóba ütöttem vissza. Teljesen reménytelen volt az ellene való igyekezet, amelyet egyebek között másfelé forgó gondolataim s akaratom is erősen fékeztek.

— Nem vagy valami jó formában — állapította meg a harmadik meccs után az osztályfőnököm, aztán egy-két tanáccsal igazított el a védekezés technikáját illetően.

Nem sokkal később az alkonyodó parkban Amálkánál ezekre a tanácsokra értelemszerűen már nem volt szükségem, hiszen semmi ellenállást nem tapasztaltam. Sőt, néha úgy tűnt fel előttem, hogy inkább én szorulok védekezésre Lia meg-megújuló rohamaival szemben.

— Most meg én felejtettem el örökre valakit — mondtam Amálkának, utalván az ő tegnapi búcsúmondatára mostohaapjával kapcsolatban, s igyekeztem a lehető leghamarabb ágyba kerülni. Ugyanis egy délután két ilyen kiadós mérkőzés megvívása — a nyilvánvaló örömök mellett — erősen igénybe veszi az ember erőtartalékait. Csakhogy alvásról szó se lehetett, mert estefelé a szélrózsa minden irányából megérkeztek a majdani államdíjas mezőgazdasági szakmunkások, s nekem kénytelen-kelletlen végig kellett hallgatnom zavaros, ám annál lelkesebb és hangosabb élménybeszámolóikat mindarról, ami velük odahaza történt, s azt is, amit mellé kitaláltak. Mert például a vörös képű Bajza azzal kezdte, hogy náluk szüreti bál volt, s hogy a szomszédlányt háromszor nekinyomta a körtefának. Ami lehet, hogy igaz volt, de az is lehet, hogy Bajza csak szerette volna, hogy igaz legyen. Az ilyesféle dicsekvésre mondják mifelénk, hogy nem minden szél hoz esőt.

A nagy ricsajozásnak az vetett véget, hogy a nyámnyila Tölgyes „kettő” megjelent az ajtóban és elüvöltötte, hogy „takarodóóó...! Elnyújtván a szó végét, mint öreganyánk a rétestésztát. Ez az üvöltés minden további elmondandó élmény szálát elmetszette, én meg — ami pedig eléggé ritkán fordul elő

— egy pillanat alatt elaludtam. Igen mély lehetett az álmom, mert még álmodtam is, sőt emlékeztem is az álmomra, ami ugyancsak kivételesen fordult elő velem. Azt álmodtam, hogy zuhanok; valami nagy-nagy magasságból zuhantam lefelé, de ezt a zuhanást inkább lebegésként éltem meg és érzékeltem, s egyáltalán nem volt kellemetlen érzés. Inkább valami csodálkozásfélét éreztem, hogy jé, itt vagyok a semmiben, ahová valami másik semmiből jutottam. Még az is említésre érdemes ebben a különleges álomban, hogy minden együtt zuhant vagy lebegett velem, ami körülfogott abban az elvont álombéli térben. És nem volt se mélység, se magasság, csak a tér különös kiterjedése és szinte tapintható anyagiasultsága. S ha már ezt az álomélményt említettem, az