Irodalmi Szemle, 1997

1997/1 - MŰVÉSZET ÉS TUDOMÁNY - Fónod Zoltán: Palack az ismeretlen jövendő számára

Palack az ismeretlen jövendő számára Turczei Lajos írja a Két kor mezsgyéjén című művében: „Az itteni magyar irodalom valóban a „semmi talaján” indult útnak. Azon a területen, ame­lyen a csehszlovákiai magyarság él, 1918 előtt sohasem létezett olyan, a ma­gyar irodalom egészében sajátos színt jelentő regionális irodalom, mint Erdélyben. Az erdélyi magyar irodalom regionális jellegét és tradícióját az erdélyi történelem adottságai (az évszázados állami önállóság és annak el­vesztése után is megmaradt különleges közjogi státus) alapozták meg. A csehszlovákiai magyar irodalom viszont csak az első világháború után — és akkor is olyan eredendően kisebbségi irodalomként — bonatkozott ki, amelynek nem voltak történelmileg megalapozott helyi hagyományai..." A hagyománytalanság, az a tény, hogy az 1919 után formálódó kisebbségi magyar irodalomnak nem volt olyan íróegyénisége Csehszlovákiában, akit korábban a magyar irodalom számon tartott volna, még akkor is tehertételt jelentett, ha a földrajzi helyzetünkhöz kötődő irodalmi hagyományaink rend­kívül gazdagok voltak (a Halotti Beszédtől Szenei Molnár Albertig, Kazinczy- tól Madáchig, Jókaiig vagy Erdélyi János és Mikszáth Kálmán működéséig). Ezek azonban a magyar irodalom hagyományai és nem a „kisebbségi” irodalom előzményei. Enyhítik a „semmiből indulás” tényét azzal, hogy szellemi hagyo­mányként — a világirodalommal együtt — oldják a magányosságot, a lénye­gen azonban nem változtatnak. A kisebbségi magyar irodalmak számára az egyetemes magyar irodalom mindig is a szellemi hátországot, íróegyéniségei révén pedig a követendő irodalmi példát is jelentette. Az eltelt évtizedek so­rán nem akadt tollforgató, aki az egyetemes magyar irodalomhoz való kötő­dést megkérdőjelezte volna. Irodalmunk indulása is olyan volt, hogy a „békességes alkotó munka sorakozóját” hirdette meg ( Tűz, 1921), mégpedig az „egyetemes kultúra” nevében. A trianoni események letargiájából ocsúdó Fábry Zoltán is „egy halálra ítélt nép élő, sebezhetetlen hite: a magyar szó, a magyar betű” nevében ismerte fel 1922-ben az egyedüllétben rejlő erőt. Azok a kísérletek, melyek a kisebbségi irodalom sajátosságait figyelembe véve próbáltak összefoglaló irodalomtörténeti művet, kézikönyvet alkotni, óhatatlanul ezekből a determináló tényezőkből indultak ki. Az első kísérlet Zapf (Bellyei) László nevéhez fűződik, aki Pavel Bujnáknál írt szakdol­gozatában foglalkozott a kisebbségi magyar irodalommal. Feltehetően ezt az átdolgozott művet küldte be 1937-ben a Csehszlovákiai Magyar Irodalmi Szö­vetség pályázatára. A munka díjat nem nyert, a kézirat azonban a háború ide­jén elveszett. így csak a Bújnák tiszteletére kiadott emlékkönyv (1933) őrizte meg a munka egyik részletét. Az első olyan munka, mely a a két világháború közötti csehszlovákiai ma­gyar irodalom fejlődésének korszakait vázolta fel, Kemény (G.) Gábor nevé­hez fűződik. 1940-ben Budapesten jelent meg így tűnt el egy gondolat címmel, alcímében A felvidéki magyar irodalom története 1918—1938 meg­jelöléssel. Arra a kérdésre, hogy munkája során ismerte-e, felhasználta-e Zapf László munkáját, a kötetben nem találunk támpontot. Módszerében Kemény Gábor — Szerb Antal példájára — a szellemtörténeti iskolát követte.

Next

/
Thumbnails
Contents