Irodalmi Szemle, 1997

1997/10 - TALLÓZÓ - Csoóri Sándor: Halott katonák oszlopa a Donnál

Halott katonák oszlopa a Donnál

Habsburg-ellenes szabadságharcunkkal. Ezt a sok százados keserűségtől kirobbanó függetlenségi háborút másképp fejezzük be, ha L Miklós, a nagy oroszok cárja nem nyújt segítséget a megroppanás előtt álló Habsburg-ház- nak. Ferenc József maga utazik el a Varsóban tartózkodó cárhoz, hogy kétszázezer főnyi hadsereg beavatkozását könyörögje ki tőle. A végzetes kérést a cár teljesíti. Úgy küldi ránk csapatait, hogy előtte egyetlen elítélő vagy haragos szót sem ejtettünk egymásról. Szabadságharcunk a megnövekedett túlerőtől elbukik. Egyik legnagyobb költőnk, Petőfi Sándor, aki a világirodalomban iker társa Puskinnak, orosz dzsidások fegyverétől esik el a harcmezőn. A szabadság tizenhárom, több nemzetből származó tábornokát mint közönséges bűnözőt fölakasztják vagy agyonlövik az osztrákok. Európa hatalmi egyensúlya — ha agonizálva is — az első világháborúig fönnmarad, de a cár általi meghosszabbítása, különféle áttételeken át, a mi végzetünket jelentette. Nem hallgathatom el, hogy a cár tisztjei milyen morális megdöbbenéssel számoltak be a szabadságharc leveréséről. Mihail Dorimendotovics Li- hutyin vezérkari tiszt ezt írja: „Mi az osztrákoknak jöttünk segíteni, és segítettünk is nekik, de rokonszenvünk láthatóan egyszerre azok felé fordult, akik ellen felléptünk.”

Ha mindez nem történik meg az európai történelem egyik válságos és önkényes pillanatában, mi most nem egy sokat szenvedett kis nép képviselőiként állunk egy sokat szenvedett nagy nép képviselőivel együtt halottaink csontjai fölött, hanem más ügyben, a rokonszenv és a nagyrabecsülés légkörében, egyenrangúan s bűntudat nélkül.

De ami megtörtént — megváltoztathatatlan. Jóvátenni a múltat egyikünk sem tudja, csak bevallani esendőségünket, és bocsánatot kérni azoktól, akiket nyomorúságukban megbántottunk. Férfiaktól és asszonyoktól, özvegyektől és árváktól, attól a tömérdek fiataltól, akinek virágjában veszett el az élete, ahogy a mi katona fiainké is.

A század emberének kétféle megoldás kínálkozik, hogy a szörnyűségek után lezárhassa múltját. Az egyik így hangzik: mi, akik élünk, semmit sem felejtünk, és semmit sem bocsátunk meg. A másik így: mi semmit sem felejtünk, de mindent, amit lehet, megbocsátunk.

Szeretném, ha a világ sok temetőjében orosz, magyar és másféle nép halot- taira gondolva mi az utóbbi választ fogadnánk el.

Ez a fölavatásra váró emlékmű tehát ne csak az Oroszországban elesett katonáink fejfája legyen, hanem emlékeztető oszlopa a megbocsátásnak s annak az időnek is, melyben végleg elszakadunk a háborúk korától.

Elhangzott 1997. július 20-án az oroszországi Bordirovkán.

Hitel, 1997. 9. sz.