Irodalmi Szemle, 1997
1997/1 - MŰVÉSZET ÉS TUDOMÁNY - Kubička Kucsera Klára: Fába vésett sorsok
Kubička Kucsera Klára tuitivitásával fejezték ki rokonságukat az emberi kultúra eredeti és tiszta forrásaival. Feltettem a kérdést — mi köti össze Lipcsey újabb, univerzálisabb formavilágát a Csallóközzel? Azt kell válaszolnom: a Föld. Persze, nem közvetlenül. Ami jelen van a szobrokban, az a föld súlya, gravitációjának érezhető jelenléte, a Földdel való összetartozás érzése. Ez hat ki a szobrok fői navilágának alakulására — döntő bennük a súlyosabb bázis és a szinte felnövekvő, köny- nyedébb felső rész. Lipcsey pályájának fejlődését úgy jellemezném, hogy bizonyos összefüggő fejezetekből épül fel. Alkotásának minden új szakasza meglepetést, valami újat hoz, anélkül hogy megszakítaná az eddigi fonalat. Lipcsey fejlődése tovább folytatódik a regionálisból a nemzeti, európai és univerzálisan emberi felé — sőt most már mindez egységbe tömörül. Újabb fejezet az áttérés a szimbólumok, jelek világába, melyben minden szobrászati forma több jelentőséggel bír. Az Itt sorozat vertikális formai momentumok, a földből felnövő csírát jelképezik, vagy egyszerűen ittlétünknek, jelenlétünknek emelnek emlékművet? Szimbólummá válik a madár, a Fa. Sok új motívuma foglalkozik a természettel — mintha a művész az univerzális emberi problémák után az univerzális léthez fordulna. De a Fa — egyben gyökér és nyújtózás a Nap felé — életérzés. Lipcsey művészetében nem annyira a témák változnak, mint megjelenítésük, gazdagságuk és értelmezésük. A természetközelség, a férfi és nő vonzalmának ereje jelen van régebbi és új munkáiban is. De míg a tíz évvel ezelőtt alkotott szerelmes párokat hatalmas erő vonzza közös egységbe és a Földhöz, mai munkáiban ezt a témát a felszabadultság jellemzi és az eufórikus lebegés állapota. Új motívum művészetében az Idő, amelyet a Fák sorozatban az anyagok (kő és fém) összeérésében, közös öregedésében jelenít meg. A lecsurgó rozsda — az idő jele a kövön. Itt meg kell jegyezni, hogy csak a nemes anyagok tudnak szépen öregedni. E kiállítás rendezése még egy új tényt kívánt hangsúlyozni — Lipcsey szobrászatának kultivált, finom színbeli hatásait. Ezt részben a természeti anyagok — márvány, mészkő, fa — színei hozzák magukkal, de a patinázott fák, összeolvadt kő—fém kompozíciók arra mutatnak, hogy ez is egy további tudatos kompozíciós motívuma Lipcsey szobrászatának. Ami nincs jelen, de mégis jelen van, a közelmúltban felavatott március 15-i emlékmű a város egyik terén, vagy a deportálások emlékművének tervezett nagy súlyoktól terhes, kőből faragott kiskoffere mint vázlat. A huszadik század végén nyilvánvalóvá vált egy érdekes folyamat: a „posztmodern” nemcsak azt jelenti, hogy csalódtunk a „Tiszta Ész” célkitűzéseiben, hanem azt is, hogy képesek vagyunk újra elfogadni egy új egyensúly eszméjét, óhaját vagy álmát. A művészet mindig segített az emberiségnek a túlélés folyamatában — sajnos, az utóbbi évtizedek művészeti megnyilatkozásainak a többsége inkább egy kataklizmára készít fel bennünket. Ha ilyen szemszögből próbáljuk nézni Lipcsey György művészetét, azt lát
